Ha minden rendben van az életeddel és boldog vagy, ne is görgess tovább. Teóriák helyett itt egy szép naplemente:

Ha úgy érzed, érintett vagy a témában, helyezd magad kényelembe, mert hosszú hónapok kutatásának eredményét osztom meg:

Először egy kifejezetten érdekes cikket olvastam a függőségről és annak kialakulásáról. A 70-es években Bruce Alexander, a Vancouveri Egyetem pszichológia professzora érdekes kísérletet végzett. Furcsállta, hogy a kokain annyira addiktív lenne, hogy 10-ből 9 kísérleti patkány függő lett és bele is pusztult, ellenben az emberek között arányaiban sokkal kevesebben vannak a kábítószerfüggők. Az jutott eszébe, hogy talán az üres ketrecben egyedül lévő patkány unalmában szokik rá a kábítószerre. Készített hát egy "Patkány Mennyországot", melyet a lehető legérdekesebben rendezett be: színes labdákkal, alagutakkal és sok patkány-baráttal. Ahogy a kokain addiktív voltát bizonyító kísérletben is tették, melléjük rakott két vizes palackot, az egyik tiszta vizet, a másik kábítószeres oldatot tartalmazott. Azt vizsgálta, rászoknak-e a patkányok a kábítószerre?

A válasz: nem. A boldog társaséletet élő állatok is ittak mindkét palackból, de összesen negyedannyi kábítószert fogyasztottak, mint magányos társuk egymaga. 

Hogy biztos legyen a dolgában, Alexander professzor hetekig szoktatott egyes patkányokat a kábítószerhez, majd átköltöztette őket a "Mennyországba". Mindegyik patkány leszokott és visszatért a normális élethez.

Kép: Érzelmi sivatag - halálos gyönyör

A cikkíró kételkedett egy patkánykísérlet emberekre való vonatkoztathatóságában, ezért utánanézett az amerikai lakosság körében a kábítószerhasználatnak.

Újabb érdekes információt talált: a magyar származású kanadai orvos, Máté Gábor felfedezése szerint a bizonyos közegben (háború, kórház) rendszeresen kábítószert, pl. heroint ill. heroin alapú fájdalomcsillapítókat használó emberek zöme hazatéréskor egyik napról a másikra - utógondozás nélkül - elhagyja a kábítószert, kizárólag a környezetváltozás hatására. Ebből arra a következtetésre jutott, hogy a függőség ellentéte nem az absztinencia, hanem az emberi kapcsolatok megléte.

Ezt támasztja alá Larry Young és Brian Alexander A köztünk lévő kémia (The Chemistry Between Us) c. könyvében közzétett tanulmány, amiben neurológiai kísérletekkel bizonyítják, hogy aki fiatal gyermekkorában nem tanult meg függeni az emberi kapcsolatoktól, az a későbbiekben sokkal könnyebben válik függővé mástól (alkohol, dohány, kábítószerek, szerencsejáték, stb.), illetve hogy aki függőségi viszonyban él valami mással, az nem tud olyan szinten belemélyülni az emberi kapcsolatokba, mint aki "tiszta", mert mindenkinél elsőbbséget élvez a függőség kielégítése (pl. egy dohányosnál prioritást élvez a cigaretta elszívása a munkahelyi feladataihoz, vagy akár a gyerekei egészségéhez képest).

Kép: Torzulás sörösüveg segítségével

Ezután a Harvard Egyetem USÁban végzett, 62 éve tartó kísérletének eredménye gondolkodtatott el. A tanulmány szerint az emberek boldogsága és egészsége friss végzősként, középkorúként és idősként is egyetlen dologra volt visszavazethető: a kapcsolataik minőségére. Ha voltak szerető-gondoskodó kapcsolataik már kora gyermekkortól (azaz szeretetteljes kapcsolatban álltak a szüleikkel, majd később barátaikkal, házastársaikkal), akkor sokkal egészségesebb, sikeresebb és kielégítőbb életet éltek, mint azok, akik ezen a téren hiányt szenvedtek.

Kép: Addig tudunk élni, amíg szükség van ránk

A legutóbbi olvasmányom, ami szíven ütött, Kurt Vonnegut Virágvasárnap c. könyve volt, melyben az író saját életének eseményeit és gondolatait gyűjtötte össze. Számomra az egyik legmeghatározóbb teóriája az volt, hogy azért érzi magát boldogtalannak a feljlett országokban élő társadalom nagy része, mert a 2. világháború után kiléptünk abból a nagycsaládos kapcsolati rendszerből, mely korábban kiszolgálta az egyes emberek lelki igényeit, és amely az "elmaradottabb" részeken élő törzsi/falusi társadalmakban még mindig megtalálható. Szerinte 1 embernek legalább 100 kapcsolatra van szüksége ahhoz, hogy lelki egészsége megmaradjon. Ezt az elvesztett nagycsaládot mostanság szomszédsággal vagy munkahelyi kapcsolatokkal próbáljuk helyettesíteni, több-kevesebb sikerrel.

Véleménye szerint azért is végződik válással a házasságok nagy része (Magyarországon például 1977 óta minden évben több házasság bomlik fel, mint ahány köttetik; és manapság még ki tudja, mennyi hosszútávú komoly kapcsolat megy tönkre, melyekről nincs adat), mert a házastársak elégtelennek érzik magukat és egymást a kapcsolatban. Egy ember, azaz a házastárs egyszerűen nem tud 100 embernyi ingert és érzelmet biztosítani. 

Kép: Nagyobb család, több mulatság

Lehet, hogy valóban igaza volt Vonnegutnak és ideje volna a javak és a pénz helyett az emberi kapcsolatok gazdagítására koncentrálnunk? Hiszen aki boldog, az érdeklődőbb mások és a világ gondjai iránt, jobban vigyáz a környezetére és termékenyebb életet él, mint az, aki boldogtalan.

Ezek szerint a boldogságnak egyetlen kritériuma van: az ember ne legyen magányos; legyenek családtagjai, akikben megbízhat; legyenek barátai, akikhez fordulhat; legyenek ismerősei, akiknek örülhet. De még ennél is fontosabb, hogy hasznosnak érezhessük magunkat, legyünk családtagok, barátok és ismerősök. Hogy legyen értelme az egésznek.

De hogyan legyünk hasznosak? Hogyan legyünk jó rokonok, barátok, ismerősök?

David Wong szerint a világ mozgatórugója, hogy mindenki akar valamit. Az embereknek szükségük van házakra, ahol lakhatnak, ételre, amit megehetnek, kapcsolatokra, amik boldoggá teszik őket. A kérdés az: mi magunk mit teszünk, hogy hasznosnak, vagy akár nélkülözhetetlennek tartsanak minket?

Az ember nem más, mint a munkája, azaz a társadalomhoz hozzátett hasznos értékének az összessége. Ehhez nem kell állást vállalni, lehet valakinek az az összes hozzáadott értéke, hogy jó anya, vagy jó zenét komponál, és máris bizonyította hasznosságát a társadalom számára. Az embereknek szükségleteik vannak és azokat tartják hasznosnak, akik kielégítik ezen szükségleteket (függetlenül például attól, hogy elvi kérdésekben egyet értenek-e egymással).

Mindenki ugyanezt a hasznosságot keresi párválasztásnál is. Lehet valaki szemrevaló, okos, vicces és gazdag, vagy egyszerűen csak rendes ember. Ha az a legfőbb értéke, hogy nincs benne hiba, nem kell senkinek. Fontos persze, hogy rendes emberek legyünk, de csak akkor értékeli bárki is, ha párosul valami számára hasznos cselekedettel. A kérdés mindig az: mit tettél le az asztalra, hogy bizonyíts?

Hogy miért nem találunk senkit, akinek pont úgy kellünk, amilyenek vagyunk? Mert az embereknek szükségleteik vannak, melyek kielégítésre várnak és akkor fognak értékesnek tartani, ha tudunk valamit tenni értük. Sőt, mi magunk is akkor fogjuk saját magunkat értékesnek tartani, ha teszünk valamit. Mert bármit teszünk, legyen az akármilyen gyenge próbálkozás is, az még mindig jobb, mint a tétlenség. És mint tudjuk, gyakorlat teszi a mestert.

Kép: Meghálálta a gondozást

Aki utálja magát, az sem azért utálja magát, mert alacsony az önértékelése, vagy mert rosszul bántak vele, hanem azért, mert nem tesz semmit. Elég csak kiszámolni azt, mennyi időt tölt az ember mások által létrehozott értékekkel (evéssel, zenehallgatással, tévézéssel, olvasással, játékokkal), és mennyit azzal, hogy saját maga értéket termetsen? Csak a saját magunk által teremtett értékkel válunk mi magunk értékessé - saját magunk számára is.

Őszintén: mit teszünk annak érdekében, hogy szeressenek? Mit hajtunk az életben? "Hogyan találok munkát?", vagy inkább "Hogyan válhatok olyan emberré, akiért versengenek a munkaadók?". "Hogyan találok párt?", vagy inkább "Hogyan válhatok olyan emberré, aki iránt érdeklődnek?"

Nehéz kérdések ezek. Lehet, hogy le kell szoknunk egyes dolgokról, vagy rá kell szoknunk másokra; sőt, talán meg is kell változtatnuk a személyiségünket, hogy célt érjünk, pedig tenni valamit a legnehezebb dolog az életben: minden és mindenki ellene van. Még saját egónk is. Ha kritikát hallunk, rögtön támadásnak vesszük, nehogy változtatnunk kelljen valamin. A beszélőre és a hangnemre koncentrálunk, hogy ne kelljen meghallani azt, amit mond. Úgy teszünk, mintha bármilyen személyiségbeli fejlődéssel elárulnánk magunkat, az "igazi énünket".

Mert a tétlen nyavalygás sokkal kényelmesebb, mint a boldogság.

Mert a boldogság erőfeszítést igényel.

Csak azon múlik, teszünk-e érte valamit.

Kép: És boldogan éltek, míg meg nem haltak. Vége

Az emberiség fő mozgatórugói az érzelmek. Minden tudománynál erősebbek - a tudósok is azért kutatnak, mert hisznek valamiben, vagy mert cáfolni akarnak valamit, amiben nem hisznek.

Sőt, ha belegondolunk, a tudomány valahol erőszakot tesz a belső valóságunkon: minden áldott gyerek az egész világon az elsők között tanulja meg, hogy reggel fölkel a Nap, este meg lemegy. Azt, hogy a Föld kering a Nap körül és közben forog a tengelye körül ésszel meg lehet érteni és el lehet képzelni, de a gyerekeinknek mégis a mai napig azt tanítjuk, hogy reggel fölkel a Nap, este meg lemegy. Ha már itt elbukik a tudomány az érzelmekkel (és az érzékszervekkel) szemben, nincs mit csodálkozni a többi tudományosan bizonyított tény (mint globális hőmérsékletingadozás vagy akár az emberek egyenrangúsága) elleni tiltakozáson sem.

Szóval én megértem Trumpot, bár az utóbbi időben egyre kevesebb a reményem arra, hogy az észérvek képesek lesznek felülkerekedni az érzelmein...

(vekergés: siránkozás, panaszkodás)

Elsőre mindig jó érzés Vekerdy Tamás cikkeit, interjúit olvasni, de ahogy jobban belegondolok, főbb tanácsai nem életszerűek.

Például hogy olyan rossz az iskolarendszer, menekítsük ki belőle a gyereket. Persze közelről sem ideális, de jelentkezzen, aki olyan jól áll anyagilag, hogy a) otthon marad magántanuló gyerekével míg a családfenntartó családfenntart, vagy b) alternatív programú magániskolába íratja. Aztán az, aki ezt egynél több gyerekkel is meg tudja tenni.

Vagy hogy a szülő ne próbálja iskola után, otthon megtanítani a gyerekének, hogy hogyan/miért tanuljon, hanem hagyja magának, csináljon, amit akar. Elsősként még érdekes a tanulás, de másodiktól (vagy akár már az első néhány hónap után) megérzik a "munka" jelleget, és természetesen csökken a lelkesedés. Őszintén, miről szól egy felnőtt élete, ha nem arról, hogy munkába áll és csinálja akkor is, mikor éppen csökken a lelkesedés? Ilyenkor nem az a legjobb megoldás, hogy hagyom a francba és keresek egy másikat, mert idővel az a másik is elveszíti az újdonság erejét, hanem az, hogy megpróbálok keresni benne olyan területet/aspektust, amitől megint érdekessé és szerethetővé válik a régi munka, vagy éppen a tanulás.

Ha már itt tartunk, stabil, hosszútávú személyes kapcsolatot is csak ezzel a mentalitással lehet kialakítani. Természetesen van olyan munka-/élethelyzet, ami azonnali menekülést kíván, de ha jól értelmezem a mostanában csőstül megjelenő fiatal felnőttek gondjairól szóló cikkeket/tanulmányokat, pont ez a hozzáállás hiányzik belőlük, pont amiatt a nevelési módszer miatt, ami "megvédi" a gyerekeket pl. az iskolai megfelelési igénytől.

Aztán ott van a házimunka. 4 gyerekem van, nem részletezem, mennyi dolog van velük, mennyi szennyes edény és ruha, mennyi csízma által behordott téli mocsok, mennyi ágy és ágynemű... És igen, jólesett igazolást olvasni Vekerdy cikkéből, hogy hagyjam a francba, főleg mikor olyan fáradt voltam az egész kisgyerekes létformától (tudjátok, napi 24 óra készenlét, ebből 18-20 óra ébren, havi 1 szabad délután, ha éppen egyik sem beteg, mindezt 2-4-6-8 évig nonstop), hogy azt hittem, idegösszeroppanást kapok.

Ugyanakkor jelentkezzen az az anya, aki megengedheti magának, hogy cseléd járjon hozzá. Vagy az, akinek az embere úgy ér haza az egész napos munka után, hogy örömmel lát neki annak a házimunkának, ami nem végződött el magától. Sőt, az a férfi, akinek a munka, a házimunka és az esti fáradthisztis gyerekek után még van kedve szerelmesen nézni az asszonyra. Jelentkezzen az, aki nyugodt lélekkel tud olvasni vagy tévézni az otthoni szemétdomb tetején; akinek nincs igénye arra, hogy rend legyen és tisztaság.

Van az az élethelyzet, mikor az ember valóban nem csinál semmit, annyira mosott rongy. Egy időben hozzám is járt takarítani heti egyszer egy ismerős ismerőse, de azért sokkal jobb érzéssel tölt el, mikor összeszedem magam és megcsinálom a két csecse-becse kezecskémmel. Mert sokkal erősebbnek és ügyesebbnek és hasznosabbnak és büszkébbnek érzem magam, ha én csinálom. És tulajdonképpen nem is olyan rémes... Táncolok a fakanállal, énekelek a porszívóval és mosolygok minden egyes ruhadarab kiterítésekor annak viselőjére gondolva.

Emlékeztek az 5 szeretetnyelvre? A szeretetet ki lehet fejezni dícsérettel, érintéssel, minőségi idővel (pl. mikor együtt tanulunk/főzünk), ajándékokkal és szívességekkel.

Szóval segítek a gyerekemnek leckét írni, hogy iskolába menve dícséretet kapjon, ne szidást és mosok-főzök-takarítok, mert ezzel is ki tudom fejezni a szeretetemet a családom iránt - és magam iránt is.

Jó érzés végignézni a tiszta lakáson és úgy elővenni a könyvet/távirányítót - mert megérdemlem. :)

avagy hogyan óvjuk meg gyermekünket a képernyők agyzsibbasztó hatásától

Mint minden fejlett, kicsinyét emlőből tápláló élőlény, a gyerek is utánzással tanul (= nem azt csinálja, amit mondunk neki, hanem amit lát tőlünk)... és hát mi is tévézünk, számítógépezünk és telefonozunk. A gyerek szempontjából mindegy, miért: hogy épp otthonról dolgoznánk, vagy a hétvégi programot akarjuk belőni, vagy újságot olvasunk, esetleg tanulunk. Ő is szeretne pöntyögni. mert ha a szülő (nagyszülő/szomszéd gyerek/stb) csinálja, akkor neki is jár.

Szerintem ebben tökéletesen igaza van.

Tudományosan bizonyított tény, hogy a képernyő bámulása boldogsághormonokat szabadít fel, pont úgy, mint a kábítószer. Hozzátenném, hogy pl. a szabad levegőn való mozgás is ugyanígy termeli ugyanezen hormonokat. A lényeg a mennyiségben és a minőségben rejlik. Alább néhány tipp, hogy ne vesszünk el a "fény" vonzásában.

1. A lehető legtovább tartsuk meg a képernyőmentes gyermekkort.
   A felmérések szerint és saját bőrömön (ill. 3. sz. élienén) tapasztaltam, hogy másfél éves kor előtt kifejezetten káros a tévézés, ugyanis összezavarja a gyereket és pl. késlelteti a beszédfejlődést. (no. 3. nem direkt tévézett, csak a tesói mellé ült le, sőt, 5-10 percnél tovább nem is kötötte le amit látott, mégis rossz hatással volt rá.)
2. Szabjunk időhatárt.
   A gyerekek tudnának egész nap tévézni/telózni, ha rájuk hagynánk, ezért a szülők felelőssége, hogy ne hagyjuk, mert aki egész nap sütteti magát, az megbutul. Nálunk - köszönhetően Elizabeth Pantleynek - "játékötperc" (=3x5 perc) szokott lenni a telefonon játszás időtartama, hétköznap egyszer, hétvégén kétszer (reggeli után és vacsora előtt) ill. naponta egyszer tévézhetnek, 4. sz. élien alvásidejében, ha otthon vagyunk (általában nem vagyunk).
   A telefont hosszabb utazás közben is meg szokták kapni, szintén játékötpercre, és persze vannak kivételek pl. betegség idején, vagy ha olyan látogató érkezik évszázadonként egyszer, akivel zavartalanul szeretnénk beszélgetni, akkor természetesen belökünk valamit (mostanában Bógyóbabóca, Mikiegér, és Peppa malac triumvirátusa uralkodik, némi Szezámutcával és Égből pottyant mesékkel színesítve, dvd és youtube vegyesen.)
3. A lehető legszigorúbban cenzúrázzunk.
   Az a gyerek, aki nem megfelelő filmekkel ill. szülői háttértámogatás nélkül sütteti magát, megsínyli. Ha kapisgálja, miről van szó, feloldatlan feszültséggel lesz tele, mert nem volt kivel megbeszélnie a látottakat. Ha nem fogja fel, miről szól a mese, akkor pedig könnyen eljuthat arra a szintre, hogy természetessé válik számára az, hogy nem érti, amit lát és hall (főleg ha sokat tévézik). Nem véletlen biggyesztik a filmekhez a korhatárokat, és még zöld pöttyös (=korhatár nélküli) filmből is van olyan, amit nem adok a gyerek elé, mert nem neki való. (Én pl. máig emlékszem: napokig rosszat álmodtam Szaffi megcsapolt agyú ellenlábasától, vagy hogy újabbat említsek: az enyémek a Fel!-t ki akarták kapcsoltatni velem a vége előtt, annyira felzaklatták őket a barlangi jelenetek.)
   Kisgyermekkorban a legnagyobb biztonságot az ismétlés adja. 3-4-5 éves korig (sőt, még talán tovább is) minden további nélkül megnézik ugyanazt a rajz/báb/mesefilmet 4378562374928szor (és meghallgatják ugyanazt a dalt v. mesét, megeszik ugyanazt a reggelit, stb). Iskoláskortól már jobban igénylik a változatosságot, de ezt is meg lehet oldani biztonságos keretek között (pl. jól megválasztott sorozatok, vagy ritkán előkerülő hosszabb filmek).
   Nálunk szülői felügyelet nélkül csak dvd-t szabad nézni, és abból is csak olyat, amit már láttunk együtt és meg tudták kérdezni, amit meg akartak kérdezni. (Ha nem kérdeznek, de úgy érzem, nem biztos, hogy fogják, megállítom a filmet és rákérdezek, értik-e, miről van szó. Nagyon hálásak érte: nem csak azért, mert elmagyarázom, amit kell, hanem azért is, mert így társas családi esemény lesz a tévézésből.)
4. Ha jól választunk, előnyükre lesz a képernyővel töltött idő.
   Az enyéim tévéből és telefonból tanulnak angolul, franciául és oroszul (éljen Mása és a medve!) és nem azért, mert tanítani akarom őket, hanem egyszerűen ragad rájuk. Kívülről fújják az angol gyerekdalokat és az én kicsi pónim betétdalait. Ott ülnek mellettem, ahogy a duolingon frissítem megkopott franciatudásomat és velem együtt ismétlik: Bonjour! Megtanulják, hogyan kell takarékoskodni a játékpénzekkel, ha nagyobb dologra vágynak és különböző szintű játékokkal fejlesztik memóriájukat, reflexeiket és logikai képességeiket.

Egyszóval a minőségi, mértékletes képernyővel való süttetés igenis jár a gyereknek (és a felnőttnek). A teljes megvonás a tiltott gyümölcs édes illatával csábít; mindenki jobban jár, ha már idejében megtanulja használni a kütyüket és megválogatni magának a megfelelő tartalmakat - de ezeket csak akkor tanulja meg, ha mi szülők ott vagyunk vele, és megtanítjuk.

Manapság mindenki olyan okos tanügyileg, én is hozzáteszem a magamét így a legutóbbi pedagógus tüntetés után - na nem mintha olyan sok tapasztalatom lenne a témában, hiszen elsőszülöttem is csak a másodikat járja, a többi gyerekem meg még nem tanköteles, de azért véleményem nekem is van.

Eme vélemény első blikkre radikálisnak tűnhet, de most az egyszer nem a tutit mondom meg, csak véleményt alkotok: ha tudtok jobbat, osszátok meg. Jó pap is holtig tanul.

Szóval.

Tavaly, mikor az első pedagógus-lázadás tartotta lázban az ország népét, azon morfondíroztunk az urammal, hogy részben azért van olyan mostoha sorsa az oktatásnak (és az egészségügynek), mert pénzügyileg egyszerűen nem érdemes belefektetni - nemhogy profit nincs, de feneketlen kút. Az nem megoldás, hogy fizetőssé tegyék, mert annak olyan nemkívánatos következményei lennének, mint Amerikában: akinek nincs pénze, a legalapvetőbb oktatáshoz (ellátáshoz) is alig jut hozzá, tehát méginkább elmélyíti a szakadékot tehetősek és szűkölködők között.

Vannak azonban köztes utak. Hogyan lehet egy rendszert gazdaságosabbá tenni? Csökkenteni kell a csökkenthető kiadásokat, aztán ügyesen kell visszaforgatni az így megspórolt pénzt.

Véleményem szerint az a kezdeményezés, hogy csökkentették az államilag finanszírozott felsőoktatási helyek számát jó ötlet. Elismerem, nem egészen fair, hogy aki nem annyira tehetséges, ellenben meg tudja fizetni, az mehessen felsőoktatási intézménybe, hogy aztán az ott tanultak alapján a sok pénzéből még több pénzt csináljon, de az igazság az, hogy tényleg nincs szüksége az országnak ennyi diplomásra az elvégzendő munka elvégzéséhez. 

Az utóbbi néhány évtized folyamán amúgy is sokat veszített értékéből a diploma. Én multitól töltöm a gyerekes időmet, de nálunk az utolsó titkárnőnek is legalább egy diplomája volt. Kérdem én: minek? Mi a fenéért tanult 4-5 évig (ha nem halasztgatott) nappali tagozaton a "szegény emberek befizetett adóforintjaiból"? Azért, hogy titkárnő lehessen? Nem. Valami egész más szeretett volna lenni, de ezt dobta a gép. Kell diploma ahhoz, hogy valaki titkárnő legyen? Nem. Kellett volna, hogy szeressen titkárnő lenni? Igen.

És ez nemcsak a titkárnőkre áll: ugyanígy van a kertésszel, a trolibuszsofőrrel és az utazási irodai ügyintézővel is.

Talán jobban járna mindenki, ha egy érettségivel és egy szakmával dobná meg a gép és 4-5 évvel korábban munkába tudna állni, hogy az adóforintok elpazarlása helyett maga is adózóvá váljon. Ezután munka mellett el tud menni továbbtanulni. Nem ingyen, mert ami ingyen van, azt sokkal kevésbé értékeli az ember, mint amiért meg kell dolgozni. (Tudom, hogy közvetetten mi fizetjük az oktatást is, de mivel nettót kapunk kézhez, azt a pénzt sosem láttuk, ezért nem érezzük kiadásnak.) Valami jelképes összeget, mondjuk havi 5-10-15 ezret bárki kifizetne, aki komolyan tovább akar tanulni és nemcsak azért megy főiskolára, mert nincs kedve munkát vállalni. Ha fizetni kellene érte, akkor a saját pénztárcáján érezné, ha kibukna a főiskoláról/egyetemről, aminek manapság - valljuk be - nincs igazi következménye.

Ezért aztán véleményem szerint a fiatalok szakközépiskola felé irányítása jó ötlet. Itt meg kell dolgozniuk az érettségiért is, ami azért biztosít egy alapvető tudásszintet (=lehetőséget a továbbtanulásra), de kapnak mellé szakmát is, amivel jó esetben közvetlenül érettségi után el tudnak helyezkedni, és 4-5 évvel hamarabb belekezdhetnek a nagybetűsbe.

Ha az ember kimegy valamelyik nyugati nagyvárosba, mint Párizs vagy London, akkor láthatja, hogy a kétkezi munkát többnyire bevándorlók végzik, mert a helyiek túl tanultak és túl nagyra értékelik magukat az efféle pénzkeresethez. Magyarország azonban a bevándorlók szempontjából nem keresett célpont, főleg nem az "alantas" munkák elvégzéséhez. A mi országunk ehhez... csóri. Nekünk szükségünk van hazai takarítókra és autószerelőkre és pékekre és utcaseprőkre és teherautósofőrökre és pincérekre és fodrászokra. Bolti eladóból például bizonyosan sokkal több kell, mint HR menedzserből. (Bárcsak mindenki észrevenné ezt, és rendesen megfizetnék ezen nélkülözhetetlen emberek értékes munkáját!)

A fentiekben - mármint az államilag finanszírozott felsőoktatási helyek részbeni kifizettetésében és az "üres" érettségi mellé adott szakmában - van pénz, amit ha nem síbolnak el, akár hasznosan is vissza lehetne forgatni az oktatásba. 

Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy nem kell a tanulás! Véleményem szerint az embernek élete végéig folyamatosan tanulnia kell, és fog is, ha belénevelik az érdeklődést. 

Itt van szerintem a mostani oktatási rendszer egyik csődje: unalmas, használhatatlan tudást tömnek a gyerekekbe kismillió órában, ahelyett, hogy kevesebb óraszámban megtanítanák minden iránt érdeklődni, neten (vagy akár lexikonokban) kotorászni, igazat a hamistól megkülönböztetni (vagy legalábbis kételkedni), azaz gondolkodni. 

Ha már itt tartunk, van még hiba az oktatásban: bár a társadalom hatékony működéséhez szükséges az egyedek bizonyos fokú uniformizálása, valamint az egységes elvárásrendszer elfogadtatása, az iskolában túlzottan kockásítani próbálják a tanulókat. A kockásítási szokás miatt olyan gyerekek nem jutnak komolyabb lehetőséghez, akiknek egyébként lenne tehetségük/igényük, csak ezt nem tudják érvényre juttatni. (Ez főként érvényes a hátrányos helyzetű gyerekekre, akiknek csak töredéke hozza otthonról az akarást/bizonyosságot, hogy ő is elég jó/okos/ügyes ahhoz, hogy valaki lehessen.) Pedig - ahogy Einstein mondta - nem szabad egy halat fáramászásban versenyeztetni. 

Aztán itt van még egy kérdés, ami szerintem megint jó ötlet, ez pedig a mindennapi tesióra és a mindennapi ének. Ha az állam el tudná engedni a tanárokra lőcsölt teljesítmény-kényszert, bele is férne egy max 4-5 órás napba, aminél több tényleg megterhelő, főleg a kisiskolásoknak. Cserébe engem egyáltalán nem zavarna, ha a gyerekeim 1 helyett 1,5-2 év alatt tanulnának meg olvasni és folyóírással írni és számolni. (Ha már itt tartunk, az sem bántana, ha a későbbiekben nem tanulnának meg integrálni, vagy a neten kellene kikeresniük, termelnek-e még bauxitot magyar bányákból, vagy hogy hány évig uralkodott Nagy Károly.)

Nekem általánosban (25-30 éve) csak 3 tesiórám volt egy héten, de én is futottam folyosón, meg lépcsőztem fel-le, mikor nem volt szabad tornaterem, pedig a mi sulinkban 3 is volt. Elsőszülöttemnek heti 5 tesiórája van, ebből 1 sima tesi, 1 néptánc, 1 tenisz és 1 duplaórás szezonális (télen korcsolya, ősszel és tavasszal választható úszás ill. vívás). Őszintén, ha nem lettek volna rákényszerítve az iskolák, hogy tornaterem híján megoldják a mindennapi foglalkoztatást, a gyerekeinknek sosem lett volna lehetőségük az iskola keretein belül ilyesmit csinálni, ráadásul potom összegekért (korcsolya 3000 ft egy évadra, tenisz, néptánc, vívás ingyenes).

Na és az ének. A gyógypedagógusok szerint az egyik leghatékonyabb fejlesztő módszer az irányított mozgás és ezen belül is az éneklés. Hogy miért? Mert a tiszta hang kiéneklése és a tiszta szóformálás annyira finom izommozgatást, azaz annyira komplex agyi tevékenységet igényel, hogy óvodások, kisiskolások fejlesztésének ennél jobb és egyszerűbb módja nemigen van a világon. És akkor az éneklés feszültségoldó hatásról még nem is szóltam. (Mutáló fiam még nincs.) 

Szóval.

Valamit kellene tenni az oktatással, de nem tudom, milyen rendszer lenne a legcélszerűbb annak elérésére, hogy boldog és elégedett életet élhessenek azok is, akik nem egyetemi docensek vagy vállalati középvezetők, hanem csomagkihordók vagy varrónők vagy szalagmunkások.

Talán bennünk, szülőkben van a hiba, mert arra kényszerítjük a gyerekeinket, hogy többre vigyék nálunk, pedig a több nem feltétlen jobb...

(U.i.: A pedagógusaink bizonyosan sokkal több munkát feccölnek a gyerekeinkbe, mint amennyi pénzt kapnak érte - ezúton is hálásan köszönök mindent minden egyes óvónéninek és dadusnak, tanítónéninek és tanárnak.)

a gyermek mozgásfejlődésének sok olyan oldala van, amelyben szülői segítségre szorul, és ha nem kap segítséget, könnyen történhetnek olyan balesetek/sérülések, melyek megelőzhetőek lettek volna.

a kezdet kezdetén, az újszülötteknél a mozgást figyelik, és elég gyakran találnak túl feszes vagy éppen gyenge izomtónust. minél korábban kezdjük el tornáztatni a kis élient, annál gyorsabb és látványosabb a javulás, figyeljünk hát oda, vagy ha nem értünk hozzá, menjünk szűrésre. (legkésőbb a 6-hetes ortopédiai szűrésen kiderül, ha valami nem tökéletes.)

1-2 hónapos korban a lehető legtöbbet kell hason fektetni, hogy úgy dolgozgasson. ez elég trükkös feladat, ugyanis a nap nagy részében vagy esznek, vagy alszanak. evés után pedig kevéssé ajánlatos a hason fektetés, mert kibukják a fáradságos munkával megtermelt és/vagy elkészített tejet. aztán ott van még a keserves sírás, amit szegény nagyfejű-gyengenyakú kis bébi produkál, mert ugye nehéz a feje, gyenge a nyaka, a feladat meg fárasztó.

ezt a helyzetet tudjuk áthidalni, ha kényelmes félig-fekvő helyzetben a mellkasunkra tesszük az erőművészünket erőművészkedni. ha mosolygunk rá, azzal a kellő motiváció is megvan, hogy emelgesse a fejét.

5-6-8 hónapos korban ugrásszerű a mozgásfejlődés. megtanul ülve maradni, pörög-forog, araszol, kúszik, mászik. a legjobbat akkor tesszük, ha biztonságossá teszünk egy szobát (lehetőleg azt, ahol anya és a család a legtöbbet tartózkodik) és kicsapjuk legelni. idővel persze minden szoba gyerekbiztossá válik, de kezdetnek ennyi is megteszi.

mikor már fölállogat a gyermek, meg lehet tanítani, hogy popóra essen, mikor elveszíti az egyensúlyát. ennek a legegyszerűbb módja, hogy ölbe vesszük a gyermeket, arccal magunk felé fordítjuk, ő meg a kezünkbe kapaszkodva rögtön állásba húzza magát. ekkor sétálunk-sétálunk, egy kis dombra lecsücsülünk (itt lehúzzuk a kezét, hogy kicsit előredöntse a felsőtestét, és csípőnél megnyomjuk kicsit hátrafelé, hogy popóra huppanjon) csüccsöt játszunk óránként 5-10 percet. néhány nap alatt berögzül.

ha a gyermek már mászókorban van, és érdeklődik a magas dolgok iránt, először mi magunk tegyük fel az áhított fotelra/kanapéra, és tanítsuk meg tolatva lemászni (nálunk a “popóval” felszólításra hallgatnak), hogy ne essen le naponta 7462634572634 alkalommal, miután megtanul egyedül felmászni. higgyétek el, nagyon hamar meg fog tanulni.

mikor elindulnak, érdemes magasszárú szandált adni rájuk benti cipőnek, hogy megelőzzük a bokasüllyedést és lúdtalpasodást. sajnos én ezt elbagatellizáltam 1. sz. éliennél, azóta is küzdünk vele. :( a gumitalpú cipőben eleinte még nehezen esik a járás, húzhatunk rá kívülről egy zoknit, ami egyúttal azt is megakadályozza, hogy folyton kibontsa a találékony utód a tépőzárat.

mikor a gyermekeknek elkövetkezik a játszóterezés ideje, az anyáknak a szívszélhűdések ideje jön. két nagyon fontos dologra kell megtanítani az aprójószágokat:

1. a lengő hintát kerüljék el, mert az nem tud megállni, és
2. a mászókán mindig erősen kapaszkodjanak, hogy ne essenek le.

ez utóbbi talán a szülőnek a legnehezebb feladat, de próbáljuk meg betartani. a “ne mássz fel, mert leesel” felkiáltással két rossz dolgot érhetünk csak el. ha betartatjuk, és valóban nem engedjük fel a mászókára, arra tanítjuk, hogy meg se próbáljon kihívásokat keresni az életben, mert úgysem fog sikerülni semmi. ha nem tartatjuk be, hanem a levegőbe beszélünk, arra tanítjuk a gyereket, hogy nem kell a szülőre figyelni, mert nem azért mondta, hogy megtegyük, amit kér, hanem csak úgy beszél – a levegőbe. és mégcsak nem is haragudhatunk, ha elereszti a füle mellett a mondandónkat, mert mi tanítottuk neki.

nálunk még egy játszótéri szabály van, de lehet, hogy csak azért, mert sűrűn jöttek egymás után a testvérek, és nem volt érkezésem emelgetni 1. sz. sós-zsákomat (se). a szabály a következő: csak olyan helyre mehet fel, ahová maga fel tud mászni. természetesen mihelyst fel tud mászni (akár szóbeli irányítással, akár egyedül), rögvest meg kell tanítani biztonságosan lemászni. főszabály itt is a 2.

mikor már nagyobbacskák a gyerekek, és kerekeken-egyebeken járnak, csak akkor álljunk neki tanítgatni, ha mi magunk is ismerjük, használjuk (-tuk gyerekkorunkban) az adott holmit. egyébként nem presztízsveszteség, ha együtt tanuljuk meg (sőt, a gyereknek kifejezetten jólesik), csak ne tegyünk úgy, mintha menne, nehogy szégyenben maradjunk.

nem mondom, hogy ezzel elkerülhető a baleseti sebészet (még emlékszem, hogy a plázában véletlen kint hagyott mdf lapból MEKKORA szálka állt bele no. 2. tenyerébe), de az biztos, hogy kevesebb olyan helyzet állhat elő, mikor magunkat okoljuk egy olyan helyzet miatt, ami esetleg megelőzhető lett volna.

ma sem váltom meg a világot, ugyanis az enyémek mind “jó evők”. ugyanakkor talán van egy-két trükköm, amit még nem próbáltatok. négy gyerek mégiscsak négy gyerek… :)

a kezdetek kezdetén viszonylag könnyű dolga van az embernek. csatlakoztatja a szivattyút a testrészhez vagy a palackhoz, és kész. később bevezetésre kerülnek az idegen eredetű ételek is.

nálunk kifejezetten jól bevált az, hogy amíg kiköpte azt a fél kiskanálnyi kóstolót, amit adtam, nem próbálkoztam újabbal kb egy hétig. mikor már ízlelgeti és lenyeli, akkor érdemes elkezdeni valóban hozzátáplálni (hú, de utálom ezt a szót).

a szokásos praktikákat – mint pl nem érdemes egyszerre sokat csinálni, mert úgysem eszik annyit, meg ne turmixolj, csak fokhagymanyomón nyomd át azt a 2 evőkanálnyit, stb stb – nem taglalom. én speciel 2-4. sz. élienjeimet mind dobozos meg üveges bébiételen éltettem. egyrészt nem kell vele bíbelődni, másrészt nem fáj a szívemnek mikor nem kéri, elvégre nem feccöltem bele 10 másodpercnél több energiát, harmadrészt ellenőrzött alapanyagokból készül, tehát nagy a valószínűsége, hogy nem került bele permetezőszer vagy egyéb méreg. aztán meg ezen számú élienjeim mind év vége felé születtek, így tavasszal, 6 hónapos koruk körül, mikor elkezdtem őket alternatív módon etetni, nem volt semmilyen friss alapanyag. tavalyi alma, tavalyi krumpli, hol van már a sütőtök… macerás.

szóval etessük amivel és ahogyan kedvünk tartja, ellenben javaslom, hogy anya szerezzen be 1-2 kötős, vízálló réteggel ellátott, egyúttal nedvszívó előkét, mert a kisgyermek még nem sajátította el a nyámmogás-nyelés-levegővétel bonyolult rendszerét (valljuk be, ezen felnőttkorban is elbukunk néha), viszont egyik legkorábbi mulatsága, hogy letépi a partedlit a nyakából.

a kicsit nagyobbacskák meg, akiknek már rágnivalójuk is van, hamar megunják az etetést, amit meg is tudok érteni, ezért mulattatni kell őket közben. jómagam nem szeretek fölöslegesen takarítani, ezért nem szoktam játékot/kanalat adni a kezükbe. helyette a másik kezemmel (már ugye amelyikben nincs kanál) mókázok. kopogtatok az ujjammal, a körmömmel, a gyűrűmmel, mászkálok pók módra, bemegyek az asztala alá, megkeresem a lábakat, ilyesmik. arra persze ügyelni kell, hogy ne legyen túl mulatságos, mert a kitörő nevetés csúnya foltokat tud ejteni anya ruháján…

a másik módja a mulattatásnak, ha beszélünk hozzá. mondókák, énekek vannak egy páran “….hamm” végződéssel. a mi családi kedvencünk a csipi-csipi kánya kezdetű (tente baba dallamára előadott) dalocska honosított változata, amit a nagyobb élienek kórusban is szoktak énekelni az éppen aktuális legkisebbnek. így szól:

csipi-csipi kánya
kása van a tálba’
az megy a kanálba
kanálból a szájba
megeszi a csemete
tele lesz a bendője

a kása helyett természetesen az éppen aktuális menü hozzávalói kerülnek a tálba. ennek a kedves dalocskának vannak egyéb változatai is, pl:

csipi-csipi kánya
kása van a tálba’
az megy a kanálba
kanálból a szájba
puszikáld be szépen kisgyermek
ettől lesz majd jó kedved

esetleg

…
edd meg szépen kis krumpli
ettől fogsz jól aludni

sőt, cifrázni is lehet:

csipike a csipike a kánya
rizses-répás-csirke van a tálba’
azt szedem bele a kanálba
a kanállal beteszem a szájba
megeszi szépen a babácska
kinyomja holnap a gatyába

mihelyst elkezd köpködni, prüszkölni, kenegetni az ételt, jelzésként értékelem, és befejezem az etetést. nem küzdök vele, nem bosszantom magam. javamra legyen írva, még fehér a fal. :)

a következő szint azon élienek levadászása, akik már nem etetőszékben esznek, és felállnak az asztaltól, mikor megunják az étkezést, tekintet nélkül arra, hogy megfelelő tápértéket vittek-e be, avagy lófüttyöt se.

nem lehet ugye kipótolni a kihagyott étkezést azzal, hogy majd eszik valamit uzsonnára, mert aki rágcsálnivalóval tömi meg a bendőjét, azt nem fogja érdekelni a később feltálalt teljes értékű eledel.

(igen, az enyémek ropit meg perecet meg kekszet is szoktak kapni uzsonnára, főleg ha nem vagyunk otthon. nem feltétlen a legjobb választás, de úgy érzem, amíg ezekből a minőségibb fajtákat veszem, a teljeskiőrlésűt, meg a csökkentett cukrosat, meg minden, ennyi még talán belefér.)

visszatérve, nálunk az a szabály, hogy a főétkezések körüli időben (pl 12 és du 2 között) csak normális ételt lehet enni. azzal szoktam megindokolni, hogyha éhes, egyen ebédet, ha meg nem éhes, akkor mást sem akarhat enni. ez nálunk (egyelőre) hat.

a következő a mindennapos együtt-vacsorázós lesz, de eddig még nem jutottam, mert még csak tavasszal lesz 7 a legidősebb élienem, és egyelőre anyának nem arról szokott szólni az étkeztetés, hogy leül és eszik. de! az utóbbi egy évben, már vagy kétszer vacsorázott együtt a családunk, és azt kell hogy mondjam, csodálatos jó érzés volt!

a betegségekről, meg a kézmosásról jutott eszembe…

nem tudom, nálatok hogy van, de az én kicsi élienjeim irtóra szeretnek tisztálkodni.

már 8-10 hónaposan szép akkurátusan kihúzogatják az elöl felejtett zsebkendős és törlőkendős dobozokból a kendőket, az utóbbit addig gyurmázva, míg az kemény, fehér habjával egyenletesen be nem vonja ragacsos kis mancsaikat és pofácskáikat. (mert persze ez érdekes, ezt meg is kell kóstolni…) másfél-két évesen ugyanezen habbal egyenletesen be tudják vonni a kistestvért és a környező bútorokat is. itt mellékesen meg kell hogy jegyezzem, az ilyetén elhasznált nedves (és még ki tudja milyen) törlőkendő csodásan alkalmazható a poros bőrcipők áttörlésére, mert amellett hogy kíméletesen tisztít, a bőrt is ápolja!

mindenesetre mikor már növögetnek megfelé, kezdenek önállósodni, mennek kezet mosni. és mossák. és mossák rendületlenül. és mossák, ha kell, ha nem. literszám fogy a folyékony szappan – az első élien óta a darab szappan erősen felejtős…

egyik első gyerekkori emlékem az, hogy Békéscsabáról Gyulára megyünk Édesapámmal a bőrgyógyászatra, hátha fejlődött valamit a tudomány az elmúlt pár hónapban, és tudnak valami gyógymódot az ekcémára. (nem, azóta sem tudnak.) így hát gyerekkorom óta utálok vízhez nyúlni, fürödni, mosogatni, fogat- és legfőképpen kezet mosni. ha olyan a tisztálkodószer, és nincs nálam kenőcs, egy használat után viszket és kirepedezik a bőr a kezemen. egy kivétel van ezalól: a tengervíz és a napsütés csodákat tesz! ó, az a krétai nyaralás, ami után 2 évig nem viszketett semmim!…

na, mindenesetre régóta keresem azt a kézmosót, ami megfizethető, nincs benne túl sok műanyag és nem szárítja a bőrt. jelentem alásan, megtaláltam.

a drop of nature szappanból készítek folyékony szappant, mégpedig borzasztó egyszerűen. veszek egy szappant 300 ft-ért (a mézes nem annyira jó, mint a sima), megkérem valamelyik 2 évesnél nagyobb élienemet, hogy reszelje le, töltök hozzá 1 liter forró vizet, habverővel elkeverem, majd töltök hozzá még 8 deci hideg vizet. (mi szűrt vizet használunk, mert az sokkal finomabb, mint a sima csapvíz, és sokkal környezetbarátabb, mint napi 3-4 másfél literes műanyag palack.) mikor megdermed, olyan mint a kocsonya, ekkor habverővel vagy mixerrel megint meg kell keverni, és voilá, kész a folyékony szappan.

vannak azért ennek is trükkjei. nem minden szappan dermed meg például. próbálkoztam tiszta oliva szappannal is, na az olyan lett, mint valami jázminillatú híg ökörpössenet. ezt is elhasználtuk, de jól jött volna hozzá egy habosító szappannyomó, amit aztán végül nem szereztünk be. (mert hogy néz az ki, hogy 300 forintból van 1,8 liter folyékony szappanom, amit aztán beletöltök az ötezer forintos adagolóba spórolás címszóval? hát így.) meg hát, mit szépítsem, a kész végeredmény is úgy néz ki a fazékban, mint valami habos fehér takony. mikor meg a fazékból tölcsérrel töltöm át a szappanadagolóba… az uram szerint mint valami élien. szerintem csak egy életre kelt tudományos(-fantasztikus) kísérlethez hasonlít. szerencsére mire a nyomóból kinyomjuk, már teljesen kultúrált formája van.

az előnyei? nem vagyok annyira mérges, mikor szétnyomkodnak egy fél flakonnal, mert egy fél flakon egészen pontosan 44 forintba kerül, sőt, a környezetet sem szennyezi. nem kell azon aggódnom, vajon melyik összetevőtől kapunk bőrrákot. és – nem utolsó sorban – kb 2-3 havonta kell csak elővennem a szteroidos kézkrémet.

ez is valami, nem?

u.i. köszönet Lukréciának a folyékony szappan receptért!

a minap egy elsővárandós ismerősöm rávilágított valami nagyon fontosra, amit a gyerekvállalás/várás/nevelés során hajlamosak vagyunk elfelejteni, miszerint

az átlagos nem egyenlő a normálissal.

az átlagos egy számtani mérőszám, ami az esetek nagy részében egyáltalán nem a leggyakoribb érték, egyszerűen az összes normálisnak számító eredmény figyelembevételével kiszámított meridián. és a normális mindig széles határértékek között mozog.

már a kezdet kezdetén különbözik egymástól minden lélek.

normális az is, aki 2 héttel az utolsó menzesz első napja után fogan, az is, aki 1 héttel előtte, sőt, az is, aki menzesz közben.

normális, hogy az egyik gyerek 2900 grammal születik, a másik meg 3900-zal. sőt, a gyerekek 90 %-a (!) nem is a kiírt terminus napján születik meg.

normális, hogy az egyik 4 óránként éhezik meg, a másik meg 2. az is, amelyik napközben a nagykönyvben előírt 3 óránként eszik, ámde esténként 3 órán át egyfolytában csak a cicin lógna. az is, amelyik egyik héten így, másik héten úgy eszik.

normális az, aki 6 hónaposan áll fel, és az is, aki 10 hónaposan.

normális az, aki egyéves kora előtt kimondja az első szót, és az is, aki 3 éves koráig egy mukkot nem mond, aztán meggondolja magát, és elkezd folyékonyan beszélni.

normális, hogy az egyik erős testalkatú, a másik meg madárcsontú.

normális az, akiből barna hajú felnőtt lesz, és az is, akiből nyelvészprofesszor.

ne aggódjunk azon, hogy milyen az átlagos, hiszen végső soron mi magunk sem vagyunk azok. hogyan lehetnénk különböző felnőttek, ha pöccre ugyanúgy fejlődne mindegyikünk? a gyerekek között is nagyon nagy a szórás.

tudatosítsátok magatokban és mindenkiben, akinek szüksége van rá, hogy

az átlagos nem egyenlő a normálissal.

kérdezte a minap 2. sz. élienem. 5 évesen még nehéz ésszel felfogni, hogy egyszer ő is kijárja azt a rengeteg évnyi iskolát, dolgozni kezd, családot alapít…

sajnos úgy látom, hogy amióta én is felfogom, mit jelent felnőtté válni, egyre későbbre tolódik az a kor, amikor valójában felnőttként lehet kezelni egy embert.

sértődés ne essék, de én úgy érzem, hogy akinek nincs még semmilyen munkatapasztalata, mert a szülei tartják el, az nem valódi felnőtt, mert nem érzi át, mit jelent megdolgozni a betevőért.

persze lehet intelligens és/vagy öntudatos egy 20 év körüli diák, de még nem tett le semmit az asztalra. ezt egyébként tudják a diákok is, nagyon ritka az az eset, mikor tervezett családalapításra kerül sor a tanulóévek alatt.

aztán diplomázás után elmennek dolgozni, de még onnan is 1-2-3 év, mire benő a fejük lágya. ekkor már 24-26 évesek, de még bizonytalanok önmagukban és az életben. ekkor kezdenek el párt keresni, komoly állást vállalni, megállapodni. vagy nem. mert azt látom, hogy a huszon-harminc-éves fiatalemberek még nem igazán hajlandóak a gyerekvállalásra. de talán még a nők sem.

azon gondolkodtam, hogy talán annak is köze van ehhez, hogy ez a korosztály még a rendszerváltás előtt/körül született, és azt tanultuk, hogy a birtoklás nagyon fontos. hogy legyen saját. mert csak úgy lesz valaki belőled édes gyerekem.

lehet, hogy fel kellene ébrednünk ebből a rossz álomból, mert tulajdonképpen azzal mindenki tisztában van, hogy nem a holmitól lesz boldog a gyerek, akire hivatkoznak, hogy neki mindene meglegyen.

egy gyerek albérletben is tud boldog lenni. a mi szüleink közül hányan kezdték a saját lakásukban? fogadni mernék, hogy senki. szülőkkel, albérletben, szálláson, kinek hol jutott hely. aztán később, mikor már szélesedtek a lehetőségek, lett saját.

és nem ezen múlott a mi boldogságunk sem. sokkal többet ér egy szülő, aki ott van, mikor szükség van rá, vagy egy testvér, akivel játszani lehet, mint egy jó autó, vagy egy tágas lakás.

jó lenne arra tanítani a mi gyerekeinket, hogy váljanak valódi felnőttekké 18-20 évesen. (félreértés ne essék, nem a továbbtanulás ellen szólok, hiszen jó pap is holtig. magam is munka mellett diplomáztam, és kismama barátnőim között is vannak, akik mostanában járnak/tak főiskolára, egyetemre.)

de sgítenünk kellene a gyerekeinket, hogy legyenek lelkileg/szellemileg valóban érettek az érettségi táján, és kezdjenek nálunknál hamarabb a nagybetűs életbe, mert ha ebbe az irányba haladunk, lehet, hogy az unokáinkkal sem tölthetünk időt, nemhogy a dédunokákkal, pedig a saját utódaimon látom, mennyire fontos a kis lelküknek az, hogy nemcsak hallomásból ismerhetik az őseiket, hanem aktív résztvevői lehetnek egymás életének.

én vagyok az, aki bort iszik, miközben vizet prédikál, hiszen magam is megalapozottan, 30 évesen vágtam bele a gyerekbizniszbe, de remélem, sikerül az élienjeimet úgy nevelni, hogy ne kövessék az én (nem túl jó) példámat. szeretnék fiatal(os), aktív, hasznos nagymama lenni. olyan, mint az enyémek nagyszülei, akik 23/27 évesen már szülők voltak.

mint korábban is írtam, én sosem voltam jó barátságban a testvéremmel. volt néhány közös érdeklődési terület, ahol sikerült egymásra hangolódnunk, mint mondjuk a labirintusfejtés és -rajzolás, vagy az amőbázás (nem akárhogy! egy teljes A4-es lapot összekrikszkrakszoltunk, majd összeszámoltuk a végén – mindig ő nyert, de ezt sose bántam) vagy a téli vasárnap délelőttökön a Műjég. de ahogy visszaemlékszem, inkább az unaloműzés eszközei voltunk egymás számára. ő sosem érdeklődött irántam, én meg sosem voltam rá tekintettel.

ezzel a kezdettel nagyon megörültem a Testvérek féltékenység nélkül c. könyvnek (ezúton is nagy-nagy köszönet Anyabojgómnak), amit azon melegében ki is olvastam. “sajnos” ez a könyv a már kialakult, de kevéssé működő testvéri kapcsolatok megjavításáról szól, és az én apró élienjeim (akkor 3 és másfél évesek) nem voltak alkalmasak az ott található egyébként igen használható ötletek kipróbálására. azt azonban megtanultam, hogy kellő odafigyeléssel és segítséggel kialakítható baráti viszony testvérek között is.

alább azok az irányelvek, amelyek minket segítettek abban, hogy az élienjeim ne csak elviseljék, hanem kívánják is egymás társaságát.

(lehet, hogyha fiús anya lennék, más szabályaim lennének, de 3 lányom van, és a végén egy kis kakukktojás fiam, úgyhogy a kezdetektől elég nagy hangsúlyt fektettem a kedvességre és a kompromisszumkészségre.)

a szabályok közé tartozik például, hogy soha, semmilyen okból nem bántunk senkit. ha bántanak, természetesen meg kell hogy védjük magunkat. (igen, nálunk is elő szokott fordulni, hogy hirtelen indulatból megütik egymást, vagy épp engem.) én sem hagyom, hogy bántsanak – hála az évekig űzött capoeirának, egész jók a reflexeim és ismerek néhány hárítást, amit be is vetek szükség esetén. és minden alkalommal elmondom, hogy dühösnek lenni lehet, sőt, bizonyos esetekben jogos is, de nem ez a módja a kifejezésének.

aztán nálunk nyílt hierarchia van, és mindenkire a korához illő, azaz más és más szabályok vonatkoznak. a legnagyobb már liftezhet egyedül, a második már használhat golyóstollat, a harmadik még kérhet segítséget vécéhasználathoz, a legkisebbnek meg jár a cici. minden megkérdőjelezhetetlen eseményhez van kötve (mikor ovis leszel, vagy ha már elég magas leszel hozzá) és ezért általában belenyugvással fogadják és nem törnek egymás babérjaira.

egy másik szabály, ami nagyon hasznosnak bizonyult az otthonon kívüli életben is: hogy ha az egyik valami atrocitást követ el egy másik ellen, és ez a másik hozzám jön panaszt tenni, akkor biztosítom arról, hogy ez valóban nem volt szép dolog, de visszaküldöm, mondván ezt x tette, tehát vele kell megbeszélni. ha úgy érzem, hogy szükséges, a szájába adom a kellő mondatot (pl. mondd azt neki, hogy kérem szépen vissza, amivel játszottam, majd fogok szólni / odaadom, mikor végeztem; vagy nagyon fájt, hogy megkarmoltál. te mit szólnál, ha én is megkarmolnálak? kérj bocsánatot), vagy akár vele is tartok.

vagy mikor altatni megyek 4. sz. élient, akkor nézhetnek tévét, ha olyan lemezt tudnak választani, ami mindegyiküknek megfelel. úgy kezdjük, hogy valamelyik mond valamit, mire a másik ellenkezik (mert azért az esetek 99%ában természetesen ellenkezik). annak kell új javaslatot tennie, aki ellenkezett. ha ez sem talál tetszésre, jön a következő. erre adok nekik 3-4 percet, ami általában elég. néha előfordul, hogy sehogy sem tudnak megegyezni, ilyenkor közlöm velük, hogy ha nem tudnak megegyezni, akkor nincs nézés, mire 1-2 kör alatt sikerül konszenzusra jutniuk. (uram Z ezt másképp menedzseli, ami egyébként jó, mert legalább ezt is megtanulják: először az egyik választ, utána a másik, majd a harmadik. négyeskének ugye még nincsenek ilyetén igényei.)

és az apropója ennek az írásnak? élienjeim legújabb szokása, hogy átjárnak egymáshoz aludni. van itthon 2 összehajtható matrac (eredetileg a hálószobában voltak, hogy a szülői ágyat mentesítsük a látogatóktól), és hol egyik, hol másik szobában (vagy éppen ágyban) vendégeskednek egymásnál. olyan jó érzés az összebújva (esetleg egymáson keresztül-kasul) alvó gyerekeket nézni. és amióta egymással alszanak, azóta a mi szobánk is kevésbé forgalmas éjszakánként.

érdekes egyébként, hogy változnak a preferenciák az élienek között is. van, hogy a két nagy vonul el egymással, van hogy a két középső, van hogy a páratlanok és van hogy a párosak. és van hogy hárman mennek játszani a lányok, és olyan is, mikor négyeskét is beveszik (általában kutyának vagy cicának esetleg néha kistestvérnek).

kezdjük ott: engem nem vertek a szüleim, de emlékszem, én is kaptam egy-két jól elhelyezett atyai pofont. túléltem. talán tanultam is belőle.

de.

a szívem mélyén tudom, hogy senkit nem szabad bántani. legfőképpen azt nem, aki nem tudja megvédeni magát. és a verés nem más: bántalmazás. még akkor is, ha jó szándékkal teszi az ember. még akkor is, ha úgy hiszi, szeretetből.

azt olvastam, hogy a “vert” gyerekek intelligencia hányadosa alacsonyabb azokénál, akiket nem vertek a szüleik. szerintem egyébként azért, mert aki nem verekszik, annak vennie kell a fáradságot, hogy akár századszor is elmagyarázza a gyerekének, mit miért nem szabad/veszélyes/butaság. és akivel beszélnek, az tanul. akivel nem beszélnek, abban szintén rögzül a tiltás, de életvezetési útmutatót nem kap belőle.

a másik ok, amiért hatékonytalan nevelési mód a verés: a gyerek utánzással tanul. ha a szülő megver(het)i a gyereket, a gyerek tuti nem érti, ő miért ne gyepálhatna másokat, mikor olyasmit tesznek, ami nem tetszik neki?!

a harmadik: az ember magának nem kívánja a testi fenyítést. elfogadható egy felnőttet megütnünk, mikor nem tetszik a viselkedése? vagy veszélybe sodorja magát? ha helytelenül viselkedünk, vagy veszélybe sodorjuk magunkat, egy méretes pofon megmutatná a helyes utat? megköszönnénk annak, akitől kaptuk? nem hinném.

a gyerek is ember, ha mégoly buta és tapasztalatlan is. tanításra van szüksége, nem verésre.

(egyébként a “keresztény” szülők kiverik nálam a biztosítékot: a saját gyerekeikre nem vonatkoztatják a legfőbb parancsolatot, miszerint szeresd felebarátodat mint tenmagadat. még én is követem, pedig – bár ilyetén nevelést kaptam, és hiszek az Egyben – nem mondhatnám hogy keresztény vagyok. miért érzi úgy akkor egy magát kereszténynek valló szülő, hogy megengedheti magának, hogy bárki mást megüssön?)

ne bántsuk a gyereket. mert a verés fáj. nem csak a testnek. a léleknek is.

altatásügyileg a kezdetekkor 1. sz. éliennel kicsit elpilláztuk a dolgot. úgy gondoltuk, minden gyerek magától tudja, mikor álmosodik el, és akkor el is alszik. az első pár hónapban valóban így van: ha nem zavarjuk meg a folyamatban, magától elalszik.

de mikor elkezdődik a fogzás, és pláne mikor az élien már kezdi kapisgálni, hogy anya meg ő, na az nem egy dolog, hanem kettő, és hogy ez az anya el is tud tűnni, de azt még nem következteti ki, hogy aki elmegy, az vissza is jön, na akkor bizony elkezdődnek a gondok.

az élienből csiriz lesz, akit alig lehet lehántolni anyáról, anya hiányában apáról, vagy bárki más ismerős szagú/arcú, jó érzésű emberszabásúról. és az istennek nem akar elaludni.

(igen, kisbetűvel írtam. hiszem, hogy létezik, és biztos vagyok abban, hogy nem zavarja, ha kisbetűvel írom a nevét. ha már itt tartunk, az viszont engem rettentően zavar, ha valaki következetesen nagybetűvel írja azt, hogy "Én". a nagybetűt a megkülönböztetett tisztelet jeleként szoktuk használni levélírásban, kizárólag a megszólított személyre vonatkoztatva. a nagybetűs "én" olyan, mintha saját magát tisztelné különösképpen a helyesírásban nem túl járatos levélíró... :-P )

már a régi itislife-on is írtam Elizabeth Pantley könyvéről, ami 1. sz. élien egyéves kora körül megmentett a biztos idegösszeomlástól, esetleg az alvásmegvonás miatti kínhaláltól. (az alváshiány miatt elveszített agysejtek száma a mai napig kérdéses...)

az egyik tippje az volt, hogy egy meglepően korai esti időpontban (értsd legkésőbb 6-f7!)  csináljunk végig egy könnyed félórás-órás esti rutint (nálunk ugye a gyerekek száma miatt az esti rutin inkább másfél óra, mindenesetre a sorrend fürdés, vacsora, fogmosás, olvasás/mese/ének; a lényeg az, hogy egyre csendesebbek legyünk), aztán kezdjük el figyelni az álmosság jeleit a gyereken (szemdörgölés, ásítozás, nyenyere, stb.), és mikor megjelennek, gyorsan tegyük le aludni.

egy másik tippje az volt, hogy fordítsunk több figyelmet a napközbeni alvásra. 30 perc nem az. minimum 1 órányi alvás kell, hogy pihentető legyen, azaz végigmenjen minden alváscikluson. ha meg akarna ébredni korábban, legyünk résen, és altassuk vissza.

egy harmadik tippje az volt, hogy keressünk neki alvós szerelmest. ez no. 1-nél a "szöszi taki" lett, a két kicsinél 2-2 nyuli (ahogy no. 3 nevezi), 2. sz. éliennél meg sajnos semmit nem sikerült, ezért a mai napig anyásabb/apásabb/csirizesebb mint a többi.

hogy miért 2-2 nyuli? (igen, szöszi takiból is 2 van.) azért, mert így nem tud az élienem alvós szerelmes nélkül maradni. biztosan hallottatok már olyan történeteket, hogy a gyermek elvesztette a szerelmesét, és hetekig rítt és/vagy nehezen aludt.

ezt megelőzendő nálunk 2 szabály van:

1. az alvós szerelmes benti holmi. nem visszük udvarba, boltba, sétálni, oviba. ha a kezdet kezdetén így használjuk, nem is fogja igényelni, hogy másképp legyen. nálunk van külön sétálós cica, meg ovis alvós is. sosem volt gond belőle.
2. mindkettő folyamatosan használatban-szeretgetve(-mosva) van, de ha elutazunk valahová, csak az egyiket visszük magunkkal, és a favorit (mert persze a gyerek pontosan tudja, melyiket szereti jobban) otthon marad, hogyha neadjisten mégis elveszítjük valahol, az a másik, a jobban szeretett még mindig meglegyen.

ez mindössze 3 tipp a kb. 80-ból, amit E.P. összegyűjtött, és már ezzel is hatalmasat léptünk előre, tekintve, hogy 1. sz. élienemmel van évek óta a legkevesebb éjszakai macera, és mióta így altatunk, minden gyerek alszik este kb 7-8-tól reggel f6-f7-ig.

ma olvastam egy megrázó cikket a nemi erőszakról. arról, hogy 5 esetből 4-szer ismerős követi el. arról, hogy egy amerikai felmérés szerint az áldozatok 85 százaléka fiatal- vagy kiskorú, és hogy a nőnemű áldozatok átlagéletkora 14, a fiúké 4 (!) év.

kb egy éve kezdtem el az alábbi kérdezz-felelek játékot az élienekkel, megelőzésképpen.

így szól:

- soroljuk fel, milyen lukak vannak egy emberen? - kérdem én. (első pár alkalommal némi magyarázatot igényelt, hogy amin bemegy, vagy kijön valami, az a lyuk.)
- füle, szeme, orra, szája, popója, nunója, kukija - sorolják összevissza.
- kinek a lyukába szabad nyúlni? - kérdem én.
- csak a sajátunkba - válaszolják együtt.
- ki nyúlhat a ti lyukatokhoz? - kérdem én.
- csak mi, saját magunk - mondják szépen. - meg munya (ez én vagyok) meg tundi (ez uram Z).
- meg a dokibácsi, ha munya vagy tundi ott van - teszem hozzá én.
- meg mamuka meg mamica - (a két nagymama), teszik hozzá kicsit később, mert azért a nagyszülők még segédkeznek a kisebbeknél fürdés/ürítés/orrfújás körül. és mivel sok lányom van, mindig hozzátesszük:
- milyen kézzel szabad a lyukakhoz nyúlni, főleg a nunóhoz?
- csakis tiszta kézzel - válaszolják ők.
- miért? - kérdem én.
- nehogy megcsípjék a bacik.

ezt 1-2-3 hetente elsoroljuk. például akkor is, mikor valamelyikük viccesség gyanánt négyeske szájában kotorászik. meg akkor is, mikor testrészeset játszunk. (nagyon szeretnek ismerkedni a különleges testrészekkel, mint a könyökhajlat, vagy a rüszt, vagy a lágyék, vagy éppen az ádámcsutka.) akkor is, mikor megbetegszik valamelyikük. sok alkalom van, szinte keresni sem kell.

a fenti párbeszéd inkább olyan nekik, mint egy mondóka, de valójában egy eszköz nekünk, szülőknek ahhoz, hogy megvédjük őket, amíg még nem is értik, mitől.

önbizalom. önbecsülés. önérzet. önállóság. önzetlenség. csupa jó dolog, ami saját magunkból fakad...hat...na. ezt mind kisgyermekkorban kapjuk a szüleinktől, vagy akkor veszik el tőlünk. ha tőlük megkaptuk, hosszú évek kitartó mukája lerombolni. ha ők elvették, hosszú évek kitartó munkája felépíteni.

önbizalom és önbecsülés nélkül nagyon nehéz dolga van az embernek. főleg a szülőnek. mert szeretni nagyon lehet, de szót fogadni neki, mikor a szülő maga sem tudja, van-e joga elvárni, kívánni? nagyon nehéz. érzik a gyerekek, hogy inog a szó mögött az akarat. és mivel a gyerek egyik legfontosabb feladata a maga határait próbálgatni, nekifeszíti a maga akaratát a szülőének, vajon melyik az erősebb. addig feszegeti a határokat, amíg falba nem ütközik. minden gyerek elér egyszer a falhoz.

a kérdés az, hogy mikor.

ki tudja tölteni, meg tudja ismerni a gyerek azt a teret, amit a szülő határolt be neki? vagy céltalanul, félelmekkel bolyong az ismeretlenben? vagy éppen fojtogatja őt a gúzs?

egy újszülött nagyon picike. apró a teste, apró a lelke is. nincs szüksége a lélegzetvételnél nagyobb térre. de ahogy nőni kezd, úgy nő a helyigénye is; mind fizikai, mind lelki értelemben. érdeklődni kezd, mozogni kezd, akarni kezd.

a mi feladatunk, hogy megteremtsük számára a biztonságos teret, ahol (lehetőleg komolyabb sérülések nélkül) fejlődhet. ha túl tág, eltéved benne, mint ahogy üres papíron sokkal nehezebb szépen, egyenesen írni, mint a vonalason. ha túl szűk, összetöpörödik a lelke is.

annak a szülőnek, akiből hiányzik a kellő önbizalom, sokkal keményebben kell dolgoznia az egészséges határokért, mint annak, akiben megvan. vagy azért, mert nem mer határokat szabni, vagy azért, mert a gyereken próbálja behozni azt, ami a felnőtt életében nem működik.

márpedig ez a legkönnyebb módja annak, hogy magukban nem bízó, magukat lekicsinylő, magukért küzdeni nem tudó, másoktól függő felnőtteket neveljünk belőlük.

hogy mit tehetünk ellene? nézzünk tükörbe, és mondjuk a saját szemünkbe, akár minden nap, addig, amíg magunk is el nem hisszük:

nem vagyok tökéletes, de elég jó vagyok. ennél többet senki nem kívánhat tőlem. 

ha másoknak nem is szokásuk, hogy megdicsérjenek minket, mert elég jó anyák/apák/nők/férfiak/emberek vagyunk, tegyük ezt meg mi minden adandó alkalommal saját magunkkal, szülőtársainkkal és a gyerekeinkkel.

ők sem lesznek soha tökéletesek, de elég jók. ennél többet nem kívánhatunk senkitől.

emellett próbáljunk meg minél ésszerűbb, a korral táguló határokat felállítani. gondoljuk át, mit tartunk korához illő megfelelő viselkedésnek, szokásoknak, és azokhoz ragaszkodjunk. ha nem magunk miatt, legalább az ő érdekükben. szükségük van a határokra, amik mentén a lehető legjobban fejlődhetnek.

ha segítséget kér olyasmiben, ami biztosan menni fog? győzzük meg, hogy képes rá! ha egyedül akar olyasmit csinálni, ami akár sikerülhet is? bíztassuk és támogassuk. ha követné évekkel idősebb testvérét/barátait, ahová neki még nem kéne? magyarázzuk el, hogy mikor ő annyi idős lesz, neki is meg fogjuk engedni. (azt a részt, hogy "neked ezt nem szabad" akár ki is hagyhatjuk, így csak a jóleső várakozás lesz meg benne a tiltás miatti feszültség nélkül.)

és akkor belőlük magabiztosabb, egészségesebb önértékelésű felnőttek lesznek, és ezt csak hosszú évek kitartó munkájával lehetne lerombolni, de bízzunk benne, hogy ők már nem hagyják.

előrebocsátom: én eleve 4 gyereket akartam. (hogy miért? nekem egy testvérem van, akivel sosem voltunk egy hullámhosszon, valamint vele és unokatestvérünkkel összezárva töltöttünk minden nyarat, ezért saját bőrömön tapasztaltam, hogy a három nagyon páratlan szám.) szóval valamelyes részrehajlás megengedhető nekem. ugyanakkor kifejezetten károsnak találom a kormány testvér-kényszerét. persze szükség van a népességre, hogy fenntartható legyen a gazdasági-szociális életszínvonal, de talán nem egykéket fikázó reklámokra kellene költeni, hanem ebből a pénzből el lehetne kezdeni megteremteni mondjuk a minőségi oktatás és egészségmegőrzés alapfeltételeit. (az anyagiak terén én személy szerint kifejezetten meg vagyok velük elégedve, pedig a 10+10 nem is jár nekünk.)

*           *           *

az egykeségről és a testvérségről határozott véleményem van. szerintem egykének lenni kifejezett szívás, a szülők szempontjából pedig meggondolatlanság a gyermek önös érdekből való egyedül tartása.

természetesen vannak olyan élethelyzetek, mikor nem lehet elvárni egy szülőtől, hogy testvért teremtsen a gyerekének. drága uram Z példának okáért azért egyke, mert a szülés közben súlyos komplikációk léptek föl, és csoda, hogy mind ő, mind édesanyja életben maradtak. következő terhességről szó sem lehetett. egy másik ismerősöm szülés utáni depresszióba esett, amiből több mint 3 évig tartott kiverekednie magát. ezt lehet hogy én sem dupláznám. egy harmadik nem a megfelelő embertől esett teherbe, elváltak útjaik, lesz-e, nem lesz-e féltestvér, nem lehet tudni. ezekkel a helyzetekkel nem lehet mit tenni.

ugyanakkor ha a szülők megtehetnék, hogy bevállalnak mégegyet, és mégsem teszik "racionális" és "kényelmi" szempontok miatt, az véleményem szerint két fő okból hibás elgondolás.

a gyerek részéről lelki és szocializációs hátránnyal jár az egykeség.

a lelki oldal nemcsak abban merül ki, hogy viszonylag sokat van magára hagyva. vagy hogy kisebb esélye van erős lelki kapcsolatot kialakítani hasonló korúakkal, és ha ki is alakít, arra nem lesz befolyással a szülő, merthogy a barát ismeretlen környezetből jön - és esetenként kedvezőtlen hatással van a gyerekünkre.

úgy érzem, a legnagyobb nehézség számukra az, hogy az egykék egyedül viselik a szülők minden paráját, rájuk hárul minden elvárás, minden álom megvalósítása. az ember akarva-akaratlanul ráfeszül első gyerekére. mert ő az egyetlen. ha valami baja esik, az egész világ összedől. ha valamit elkeffentünk a nevelés során, nincs másik, akivel "jobban" csináljuk. akivel javíthatunk saját magunk megítélésén. nincs meg a szülőnek a lelki feloldás, amit a második gyerek hoz meg. a második különbözik az elsőtől: más egyéniség, más igényei vannak, másképp kell szeretni, másképp kell nevelni. muszáj a szülőnek nyitottabbá, rugalmasabbá válnia, hogy működőképes családja lehessen. az egykék nem tudják élvezni a testvér által nyújtott "hasznot", azaz a szülői stressz oldását.

a szocializációs hátrány pedig egyértelmű: ha a szülő nem fordít rá külön figyelmet, az egyke nincs rászorítva, hogy osztozzon, nem kell alkalmazkodnia, nem kell más érdekeket felismernie és elfogadnia. ezek pedig nélkülözhetetlen készségek a kapcsolatteremtéshez és a sikeres beilleszkedéshez. és az egyke, akire nem figyeltek, ezt a természetes korai bevésődés helyett később komoly munkával tudja csak megtanulni, és azt is csak akkor, ha igénye van rá.

a szülők részéről azért szerencsétlen választás az egy gyerek, mert a gyereknek társaság kell. hiába veszünk plüsst, azt valakinek meg kell személyesítenie. hiába veszünk komplett babakonyhát, abban sem magának akar főzni a gyerek. hiába veszünk társasjátékot, az társas játék. és ha nincs ott a testvér, akinek kb hasonló az érdeklődési köre, merthogy az is gyerek, akkor ez bizony mind a szülőkre hárul, jellemzően az anyára. és ha a szülő (jellemzően az anya) eleve azért nem akart több gyereket, mert az első is mennyi munkával és fáradsággal jár, akkor alaposan megszívatja magát, mert rajta kívül bizony nem lesz más szórakoztató személyzet a háznál.

ezért fontos aztán, hogy ha végül mégis vállal második gyereket a szülő, akkor az elsőszülött 3-4 éves kora előtt kell belevágnia, mert azt mondják (és most már látom magam is), hogy a 4-5 évnél nagyobb korkülönbség tulajdonképpen két egykét eredményez.

*           *           *

hozzátenném, hogy szerintem nem a gyerek az ember életének értelme, hanem az, hogy magának, embertársainak és a világnak minél kevesebbet ártson, és minél többet boldogítson. nem kevesebb és nem több egy ember csak azért mert éppen van, vagy éppen nincs gyereke.

sok olyan dolog van, amit nem könyvekből vagy saját tapasztalatból merítettem, hanem az anyatársaktól. vannak követendő példák, amiket mindenképp érdemes megpróbálni, és persze vannak elrettentő példák is, amik egyébként ugyanolyan hasznosak.

és vannak sorsfordító megvilágosodások is... lelkiekben a legtöbbet a második kicsi éliennél szenvedtem. hónapokig nem tudtam elfogadni: soha nem leszek olyan jó anyja a két éliennek, mint amilyen az egynek voltam. vannak olyan dolgok, amikre egyszerűen nem jut már idő/figyelem, és nem tudok osztódással szaporodni, hogy minden gyerekemnek minden lehetséges alkalommal egyformán jó legyen. megkérdeztem az egyik gyakorló kétgyerekes anyatársat, hogy ez a tehetetlen elégtelenség érzés mikor fog elmúlni. sorsfordító volt, mikor felvilágosított, hogy nála ez 3 év elteltével sem múlt el. ekkor tanultam meg, hogy lehet így élni. a lehető legtöbbet adom mindegyiknek, és ennél többet senki nem vár tőlem, már én magam sem. 

egy fej, két kéz, 24 óra. ennyink van. bármennyire is szeretnénk, nincs több, ezzel kell gazdálkodnunk.

aztán például édesanyámtól két okos dolgot is tanultam.

az egyik, hogy a lehető legkevesebb dologtól tiltsuk a gyereket, mert ha mindenre csak azt mondjuk, hogy ne csináld ezt, ne tedd azt, a végén a "ne" szócskát vagy elereszti a füle mellet, vagy sikítófrászt kap tőle; tereljük inkább új irányba a gyermek figyelmét, és akkor nem kell rászólni. természetesen van pár dolog, amit tényleg nem szabad, ezekhez viszont következetesen ragaszkodjunk, hogy hamar meg tudja tanulni, mi az, ami pl. veszélyes, vagy agylobot kapunk tőle.

a másik, hogy nem mindent kell észrevenni, nem kell mindenért rászólni, nem kell mindent kijavítani. ez nekem egyébként nagyon nehezen ment a kezdetekkor, mert beleszólós (azaz "control freak") fajta vagyok. ez arról szól, hogy magasra kell tenni a lécet: egy csomó minden van, ami ma már nem éri el az ingerküszöbömet, és komolyan mondom, sokkal kevésbé stresszes így az élet, nemcsak nekem, hanem a kicsi élieneknek is.

van egy másik vetülete is ennek, ami kicsit nagyobb gyerekeknél jön elő. Elizabeth Pantley No Cry Discipline Solution könyvéből tanultam (róla annyit érdemes tudni, hogy 60-80 (kis)gyerekes anya megoldásait gyűjti egy-egy téma köré, mint alvás, magaviselet, szobatisztaság, evés, stb stb, és abból lehet kipróbálni, amelyik szimpatikus, hátha megoldja a mi problémánkat is). azóta sok anyatársamat láttam ebben a csapdában.

ha olyasmi miatt akarnánk kiigazítani az utódot, ami tulajdonképpen nem annyira fontos, előtte mérlegeljünk: ha nemet mond, ragaszkodni fogunk hozzá, vagy annyiban hagyjuk, mert nem éri meg a feszültséget? ha az utóbbi igaz (márpedig a legtöbb esetben tényleg nem éri meg), és mégis szólunk, aztán meg annyiban hagyjuk, a gyerek előbb-utóbb el fogja engedni a füle mellett a megjegyzéseinket, hiszen legtöbbször úgysem gondoljuk komolyan. ezért csak akkor szabad szólni, mikor tényleg mondani akarunk valamit. akkor viszont utána is kell menni, és biztosítani kell, hogy valóban megtegye, amit kértünk. így tudja megtanulni a gyerek, hogy nem csak a szél lengeti a szánkat, hanem ha mondunk valamit, el is várjuk, hogy reagáljon. persze így is van pár dolog, ami aztán végül nem úgy lesz, de ennek is örülni kell, mert legalább megtanul a drága utód érvelni saját érdekében.

aztán volt pár anyatárs, akiknek folyton hasra/fejre esett a gyereke. én úgy gondoltam, ezt igazán el lehet kerülni egy kis előkészítéssel, ezért a következő technikákat használtam:

1. ha már feláll, meg lehet tanítani, hogy popóra essen, mikor elveszíti az egyensúlyát. ennek a legegyszerűbb módja, hogy ölbe vesszük a gyermeket, aki kezünkbe kapaszkodva rögtön állásba húzza magát, majd "sétálunk-sétálunk, egy kis dombra lecsücsülünk" (itt lehúzzuk a kezét, hogy kicsit előredöntse a felsőtestét, és csípőnél megnyomjuk kicsit hátrafelé, hogy popóra huppanjon) csüccs-öt játszunk óránként 5-10 percet.

2. ha a gyermek már érdeklődik a megmászható dolgok iránt, először mi magunk tegyük fel az áhított fotelra/kanapéra, és tanítsuk meg tolatva lemászni (nálunk a "popóval csuszcsusz lefelé" felszólításra hallgatnak), hogy ne essen le naponta 7462634572634 alkalommal, miután megtanul egyedül felmászni. mert előbb-utóbb bizony megtanul, és inkább legyen felkészítve, minthogy tiltsuk, aztán mikor nem vagyunk ott, baleset legyen belőle.

egyébként hálás vagyok a "rossz" példákért is, ugyanolyan sokat lehet belőlük tanulni, mint a jókból.

mindig is nagy jelentőséget tulajdonítottam a szavaknak, a nyelvnek.

ma például az jutott eszembe, hogy magyarul a gyerekeket úgy ítéljük meg, hogy jólnevelt vagy épp neveletlen. ez egyértelműen azt jelenti (számomra), hogy a gyereknek nem sok felelőssége van abban, hogyan viselkedik - és azt kell hogy mondjam, egyet értek vele. az alapot megadja a genetika, ami ugye nem a gyereken múlik, a többit pedig utánzással tanulja. az, hogy mit tanul, megint csak nem a gyereken, hanem sokkal inkább rajtunk múlik.

szeretek információkat elraktározni, és álmatlan éjszakáimon (ebből sajnos az utóbbi pár évben elég sok van) ezeket összekombinálni és elméleteket gyártani.

ez a teória több szálról indult. 

az első ütés huszonvalahány évesen érte a szívemet, amikor még semmit nem tudtam a holisztikáról, csak annyit hallottam ifjabb koromban, hogy valami alternatív kuruzslás, és mint ilyen, elítélendő, mert a keresztény tanítással meg nem határozható módon szemben áll. mindenesetre egy zsidó orvostanhallgatóval jártam éppen, aki megkérdezte, mi a véleményem a holisztikus gyógyászatról, mire én valami olyasmit feleltem, hogy nem értek vele egyet, de valójában nem tudom, hogy pontosan mit takar. erre elmagyarázta, hogy ez tulajdonképpen az ember egységes egészként való értelmezését jelenti, mikor a beteg szervet nem beteg szervnek, hanem a hatékonytalanul működő ember egyik jelzésének tekintjük. 

ez a tétel természetesen már a "nyugati" orvoslásban is bizonyításra talált, mint azt a pszichoszomatikus betegségek gyakori említése és köztudatban való ismerete is mutatja, viszont valahogy nem működik olyan hatékonyan, mint kellene. mintha még mindig abban a hitben, megszokásban élnének az emberek, hogy a test és a lélek bajait külön kell kezelni.

a második néhány évvel később a dubrovniki tengerparton talált meg, ahol a napernyő árnyékában és a szellős, baldachinos kávézóban Aldous Huxley Vak Sámson c könyvét olvastam, amiben azt írta, a lelket meg lehet gyógyítani a testtel. itt egészen pontosan a szívfájdalmat gyógyította keféléssel, ami évekkel később a gyakorlatban is sikerrel kipróbálásra került.

a harmadik az utóbbi években fogalmazódott meg bennem, mégpedig az, hogy egy ember részéről a lehető legnagyobb ostobság, mikor rosszat tesz saját magának. pl az ember, aki tudja, hogy zabálni rossz, mert megfájdul tőle a hasa, és mert hosszútávon ronda betegségeket okoz, és mégis zabál. vagy iszik. vagy kondigépeken kínozza magát. vagy aki tudja, hogy más munkát/társat/lakást kellene keresnie, hogy boldog(abb) lehessen, de ehelyett leamortizálja az immunrendszerét a folyamatos stresszel és mindenféle betegségeket gyűjt magának.

az elmélet a következő:

a világ egy egész. az ember egy kompakt része az egésznek. minden mindennel összefügg. a lélek egyensúlytalanságai megbetegítik a testet. a test sérülései megbetegítik a lelket. a lélek ápolása ugyanakkor kedvezően hat a testi betegségekre és a test ápolása ápolja a lelket is. emellett a környezetünk minderre hatással van (szeretnek minket, vagy nyaggatnak; benzingőzt szívunk, vagy sarkvidéki ózont; civilizációs betegségektől szenvedünk, vagy tisztítatlan víz okozta fertőzésektől, esetleg 110 évig élünk, mert a mi falunkban valahogy ez a szokás).

vegyünk példákat. 

a szorongó emberek gyakran küzdenek szorulással, és az elégtelen emésztés miatt pl bőrproblémákkal. de mikor valami nagy lelki plusszal helyrebillen az önbecsülésük, kivirulnak, megszépülnek. vagy a súlyos beteg emberek. gyakran szenvednek depressziótól, de ha ezen segít valaki, gyorsabban, hatékonyabban gyógyulnak. sőt, életben maradnak. a test egyensúlya követi a lélek egyensúlyát. 

és a saját példám: volt egy időszak, miután megszületett kettes számú élienem, hogy úgy éreztem, a fejem fölött csapkodnak a hullámok. nem tudtam kezelni, hogy nem lehetek mindig mindenhol ott. mostmár tudom, hogy fizikai képtelenség egyszerre 2 gyereket + a háztartást rendben tartani, arról nem is beszélve, hogy mikor jut anyának egy kis magánidő... mindenesetre egyre görbébben, egyre púposabban tartottam magam, aminek következtében állandósuló hátfájás kíséretében újra jelt adott kopott porckorongom. lehetetlen állandó hátfájással élni még akkor is, ha az embernek csak magáról kell gondoskodnia, elmentem hát gyógytornászhoz. és a torna (és a beszélgetés) hatására elkezdtem jobb színben látni a világot. a gerincem egyenesedett, az izmaim (amik mindig is ott voltak) használatba kerültek, én heti rendszerességgel elmentem otthonról egyedül(!), meggyőzve magamat, hogy van nélkülem is élet, mégpedig nem sanyarú! :) egyszóval a tornával megerősítettem a lelkem is, és mellékesként hamarosan teherbe estem hármaskával, aki előtte hónapokig nem akart jönni. és valahogy otthon is mindenkinek könnyebb lett.

amit ebből tanultam: legyünk jók önmagunkhoz, a lelkünkön, a testünkön és a környezetünkön keresztül.....s a Haza fényre derűl... :)