önbizalom. önbecsülés. önérzet. önállóság. önzetlenség. csupa jó dolog, ami saját magunkból fakad...hat...na. ezt mind kisgyermekkorban kapjuk a szüleinktől, vagy akkor veszik el tőlünk. ha tőlük megkaptuk, hosszú évek kitartó mukája lerombolni. ha ők elvették, hosszú évek kitartó munkája felépíteni.

önbizalom és önbecsülés nélkül nagyon nehéz dolga van az embernek. főleg a szülőnek. mert szeretni nagyon lehet, de szót fogadni neki, mikor a szülő maga sem tudja, van-e joga elvárni, kívánni? nagyon nehéz. érzik a gyerekek, hogy inog a szó mögött az akarat. és mivel a gyerek egyik legfontosabb feladata a maga határait próbálgatni, nekifeszíti a maga akaratát a szülőének, vajon melyik az erősebb. addig feszegeti a határokat, amíg falba nem ütközik. minden gyerek elér egyszer a falhoz.

a kérdés az, hogy mikor.

ki tudja tölteni, meg tudja ismerni a gyerek azt a teret, amit a szülő határolt be neki? vagy céltalanul, félelmekkel bolyong az ismeretlenben? vagy éppen fojtogatja őt a gúzs?

egy újszülött nagyon picike. apró a teste, apró a lelke is. nincs szüksége a lélegzetvételnél nagyobb térre. de ahogy nőni kezd, úgy nő a helyigénye is; mind fizikai, mind lelki értelemben. érdeklődni kezd, mozogni kezd, akarni kezd.

a mi feladatunk, hogy megteremtsük számára a biztonságos teret, ahol (lehetőleg komolyabb sérülések nélkül) fejlődhet. ha túl tág, eltéved benne, mint ahogy üres papíron sokkal nehezebb szépen, egyenesen írni, mint a vonalason. ha túl szűk, összetöpörödik a lelke is.

annak a szülőnek, akiből hiányzik a kellő önbizalom, sokkal keményebben kell dolgoznia az egészséges határokért, mint annak, akiben megvan. vagy azért, mert nem mer határokat szabni, vagy azért, mert a gyereken próbálja behozni azt, ami a felnőtt életében nem működik.

márpedig ez a legkönnyebb módja annak, hogy magukban nem bízó, magukat lekicsinylő, magukért küzdeni nem tudó, másoktól függő felnőtteket neveljünk belőlük.

hogy mit tehetünk ellene? nézzünk tükörbe, és mondjuk a saját szemünkbe, akár minden nap, addig, amíg magunk is el nem hisszük:

nem vagyok tökéletes, de elég jó vagyok. ennél többet senki nem kívánhat tőlem. 

ha másoknak nem is szokásuk, hogy megdicsérjenek minket, mert elég jó anyák/apák/nők/férfiak/emberek vagyunk, tegyük ezt meg mi minden adandó alkalommal saját magunkkal, szülőtársainkkal és a gyerekeinkkel.

ők sem lesznek soha tökéletesek, de elég jók. ennél többet nem kívánhatunk senkitől.

emellett próbáljunk meg minél ésszerűbb, a korral táguló határokat felállítani. gondoljuk át, mit tartunk korához illő megfelelő viselkedésnek, szokásoknak, és azokhoz ragaszkodjunk. ha nem magunk miatt, legalább az ő érdekükben. szükségük van a határokra, amik mentén a lehető legjobban fejlődhetnek.

ha segítséget kér olyasmiben, ami biztosan menni fog? győzzük meg, hogy képes rá! ha egyedül akar olyasmit csinálni, ami akár sikerülhet is? bíztassuk és támogassuk. ha követné évekkel idősebb testvérét/barátait, ahová neki még nem kéne? magyarázzuk el, hogy mikor ő annyi idős lesz, neki is meg fogjuk engedni. (azt a részt, hogy "neked ezt nem szabad" akár ki is hagyhatjuk, így csak a jóleső várakozás lesz meg benne a tiltás miatti feszültség nélkül.)

és akkor belőlük magabiztosabb, egészségesebb önértékelésű felnőttek lesznek, és ezt csak hosszú évek kitartó munkájával lehetne lerombolni, de bízzunk benne, hogy ők már nem hagyják.