Ha minden rendben van az életeddel és boldog vagy, ne is görgess tovább. Teóriák helyett itt egy szép naplemente:

Ha úgy érzed, érintett vagy a témában, helyezd magad kényelembe, mert hosszú hónapok kutatásának eredményét osztom meg:

Először egy kifejezetten érdekes cikket olvastam a függőségről és annak kialakulásáról. A 70-es években Bruce Alexander, a Vancouveri Egyetem pszichológia professzora érdekes kísérletet végzett. Furcsállta, hogy a kokain annyira addiktív lenne, hogy 10-ből 9 kísérleti patkány függő lett és bele is pusztult, ellenben az emberek között arányaiban sokkal kevesebben vannak a kábítószerfüggők. Az jutott eszébe, hogy talán az üres ketrecben egyedül lévő patkány unalmában szokik rá a kábítószerre. Készített hát egy "Patkány Mennyországot", melyet a lehető legérdekesebben rendezett be: színes labdákkal, alagutakkal és sok patkány-baráttal. Ahogy a kokain addiktív voltát bizonyító kísérletben is tették, melléjük rakott két vizes palackot, az egyik tiszta vizet, a másik kábítószeres oldatot tartalmazott. Azt vizsgálta, rászoknak-e a patkányok a kábítószerre?

A válasz: nem. A boldog társaséletet élő állatok is ittak mindkét palackból, de összesen negyedannyi kábítószert fogyasztottak, mint magányos társuk egymaga. 

Hogy biztos legyen a dolgában, Alexander professzor hetekig szoktatott egyes patkányokat a kábítószerhez, majd átköltöztette őket a "Mennyországba". Mindegyik patkány leszokott és visszatért a normális élethez.

Kép: Érzelmi sivatag - halálos gyönyör

A cikkíró kételkedett egy patkánykísérlet emberekre való vonatkoztathatóságában, ezért utánanézett az amerikai lakosság körében a kábítószerhasználatnak.

Újabb érdekes információt talált: a magyar származású kanadai orvos, Máté Gábor felfedezése szerint a bizonyos közegben (háború, kórház) rendszeresen kábítószert, pl. heroint ill. heroin alapú fájdalomcsillapítókat használó emberek zöme hazatéréskor egyik napról a másikra - utógondozás nélkül - elhagyja a kábítószert, kizárólag a környezetváltozás hatására. Ebből arra a következtetésre jutott, hogy a függőség ellentéte nem az absztinencia, hanem az emberi kapcsolatok megléte.

Ezt támasztja alá Larry Young és Brian Alexander A köztünk lévő kémia (The Chemistry Between Us) c. könyvében közzétett tanulmány, amiben neurológiai kísérletekkel bizonyítják, hogy aki fiatal gyermekkorában nem tanult meg függeni az emberi kapcsolatoktól, az a későbbiekben sokkal könnyebben válik függővé mástól (alkohol, dohány, kábítószerek, szerencsejáték, stb.), illetve hogy aki függőségi viszonyban él valami mással, az nem tud olyan szinten belemélyülni az emberi kapcsolatokba, mint aki "tiszta", mert mindenkinél elsőbbséget élvez a függőség kielégítése (pl. egy dohányosnál prioritást élvez a cigaretta elszívása a munkahelyi feladataihoz, vagy akár a gyerekei egészségéhez képest).

Kép: Torzulás sörösüveg segítségével

Ezután a Harvard Egyetem USÁban végzett, 62 éve tartó kísérletének eredménye gondolkodtatott el. A tanulmány szerint az emberek boldogsága és egészsége friss végzősként, középkorúként és idősként is egyetlen dologra volt visszavazethető: a kapcsolataik minőségére. Ha voltak szerető-gondoskodó kapcsolataik már kora gyermekkortól (azaz szeretetteljes kapcsolatban álltak a szüleikkel, majd később barátaikkal, házastársaikkal), akkor sokkal egészségesebb, sikeresebb és kielégítőbb életet éltek, mint azok, akik ezen a téren hiányt szenvedtek.

Kép: Addig tudunk élni, amíg szükség van ránk

A legutóbbi olvasmányom, ami szíven ütött, Kurt Vonnegut Virágvasárnap c. könyve volt, melyben az író saját életének eseményeit és gondolatait gyűjtötte össze. Számomra az egyik legmeghatározóbb teóriája az volt, hogy azért érzi magát boldogtalannak a feljlett országokban élő társadalom nagy része, mert a 2. világháború után kiléptünk abból a nagycsaládos kapcsolati rendszerből, mely korábban kiszolgálta az egyes emberek lelki igényeit, és amely az "elmaradottabb" részeken élő törzsi/falusi társadalmakban még mindig megtalálható. Szerinte 1 embernek legalább 100 kapcsolatra van szüksége ahhoz, hogy lelki egészsége megmaradjon. Ezt az elvesztett nagycsaládot mostanság szomszédsággal vagy munkahelyi kapcsolatokkal próbáljuk helyettesíteni, több-kevesebb sikerrel.

Véleménye szerint azért is végződik válással a házasságok nagy része (Magyarországon például 1977 óta minden évben több házasság bomlik fel, mint ahány köttetik; és manapság még ki tudja, mennyi hosszútávú komoly kapcsolat megy tönkre, melyekről nincs adat), mert a házastársak elégtelennek érzik magukat és egymást a kapcsolatban. Egy ember, azaz a házastárs egyszerűen nem tud 100 embernyi ingert és érzelmet biztosítani. 

Kép: Nagyobb család, több mulatság

Lehet, hogy valóban igaza volt Vonnegutnak és ideje volna a javak és a pénz helyett az emberi kapcsolatok gazdagítására koncentrálnunk? Hiszen aki boldog, az érdeklődőbb mások és a világ gondjai iránt, jobban vigyáz a környezetére és termékenyebb életet él, mint az, aki boldogtalan.

Ezek szerint a boldogságnak egyetlen kritériuma van: az ember ne legyen magányos; legyenek családtagjai, akikben megbízhat; legyenek barátai, akikhez fordulhat; legyenek ismerősei, akiknek örülhet. De még ennél is fontosabb, hogy hasznosnak érezhessük magunkat, legyünk családtagok, barátok és ismerősök. Hogy legyen értelme az egésznek.

De hogyan legyünk hasznosak? Hogyan legyünk jó rokonok, barátok, ismerősök?

David Wong szerint a világ mozgatórugója, hogy mindenki akar valamit. Az embereknek szükségük van házakra, ahol lakhatnak, ételre, amit megehetnek, kapcsolatokra, amik boldoggá teszik őket. A kérdés az: mi magunk mit teszünk, hogy hasznosnak, vagy akár nélkülözhetetlennek tartsanak minket?

Az ember nem más, mint a munkája, azaz a társadalomhoz hozzátett hasznos értékének az összessége. Ehhez nem kell állást vállalni, lehet valakinek az az összes hozzáadott értéke, hogy jó anya, vagy jó zenét komponál, és máris bizonyította hasznosságát a társadalom számára. Az embereknek szükségleteik vannak és azokat tartják hasznosnak, akik kielégítik ezen szükségleteket (függetlenül például attól, hogy elvi kérdésekben egyet értenek-e egymással).

Mindenki ugyanezt a hasznosságot keresi párválasztásnál is. Lehet valaki szemrevaló, okos, vicces és gazdag, vagy egyszerűen csak rendes ember. Ha az a legfőbb értéke, hogy nincs benne hiba, nem kell senkinek. Fontos persze, hogy rendes emberek legyünk, de csak akkor értékeli bárki is, ha párosul valami számára hasznos cselekedettel. A kérdés mindig az: mit tettél le az asztalra, hogy bizonyíts?

Hogy miért nem találunk senkit, akinek pont úgy kellünk, amilyenek vagyunk? Mert az embereknek szükségleteik vannak, melyek kielégítésre várnak és akkor fognak értékesnek tartani, ha tudunk valamit tenni értük. Sőt, mi magunk is akkor fogjuk saját magunkat értékesnek tartani, ha teszünk valamit. Mert bármit teszünk, legyen az akármilyen gyenge próbálkozás is, az még mindig jobb, mint a tétlenség. És mint tudjuk, gyakorlat teszi a mestert.

Kép: Meghálálta a gondozást

Aki utálja magát, az sem azért utálja magát, mert alacsony az önértékelése, vagy mert rosszul bántak vele, hanem azért, mert nem tesz semmit. Elég csak kiszámolni azt, mennyi időt tölt az ember mások által létrehozott értékekkel (evéssel, zenehallgatással, tévézéssel, olvasással, játékokkal), és mennyit azzal, hogy saját maga értéket termetsen? Csak a saját magunk által teremtett értékkel válunk mi magunk értékessé - saját magunk számára is.

Őszintén: mit teszünk annak érdekében, hogy szeressenek? Mit hajtunk az életben? "Hogyan találok munkát?", vagy inkább "Hogyan válhatok olyan emberré, akiért versengenek a munkaadók?". "Hogyan találok párt?", vagy inkább "Hogyan válhatok olyan emberré, aki iránt érdeklődnek?"

Nehéz kérdések ezek. Lehet, hogy le kell szoknunk egyes dolgokról, vagy rá kell szoknunk másokra; sőt, talán meg is kell változtatnuk a személyiségünket, hogy célt érjünk, pedig tenni valamit a legnehezebb dolog az életben: minden és mindenki ellene van. Még saját egónk is. Ha kritikát hallunk, rögtön támadásnak vesszük, nehogy változtatnunk kelljen valamin. A beszélőre és a hangnemre koncentrálunk, hogy ne kelljen meghallani azt, amit mond. Úgy teszünk, mintha bármilyen személyiségbeli fejlődéssel elárulnánk magunkat, az "igazi énünket".

Mert a tétlen nyavalygás sokkal kényelmesebb, mint a boldogság.

Mert a boldogság erőfeszítést igényel.

Csak azon múlik, teszünk-e érte valamit.

Kép: És boldogan éltek, míg meg nem haltak. Vége