sok olyan dolog van, amit nem könyvekből vagy saját tapasztalatból merítettem, hanem az anyatársaktól. vannak követendő példák, amiket mindenképp érdemes megpróbálni, és persze vannak elrettentő példák is, amik egyébként ugyanolyan hasznosak.

és vannak sorsfordító megvilágosodások is... lelkiekben a legtöbbet a második kicsi éliennél szenvedtem. hónapokig nem tudtam elfogadni: soha nem leszek olyan jó anyja a két éliennek, mint amilyen az egynek voltam. vannak olyan dolgok, amikre egyszerűen nem jut már idő/figyelem, és nem tudok osztódással szaporodni, hogy minden gyerekemnek minden lehetséges alkalommal egyformán jó legyen. megkérdeztem az egyik gyakorló kétgyerekes anyatársat, hogy ez a tehetetlen elégtelenség érzés mikor fog elmúlni. sorsfordító volt, mikor felvilágosított, hogy nála ez 3 év elteltével sem múlt el. ekkor tanultam meg, hogy lehet így élni. a lehető legtöbbet adom mindegyiknek, és ennél többet senki nem vár tőlem, már én magam sem. 

egy fej, két kéz, 24 óra. ennyink van. bármennyire is szeretnénk, nincs több, ezzel kell gazdálkodnunk.

aztán például édesanyámtól két okos dolgot is tanultam.

az egyik, hogy a lehető legkevesebb dologtól tiltsuk a gyereket, mert ha mindenre csak azt mondjuk, hogy ne csináld ezt, ne tedd azt, a végén a "ne" szócskát vagy elereszti a füle mellet, vagy sikítófrászt kap tőle; tereljük inkább új irányba a gyermek figyelmét, és akkor nem kell rászólni. természetesen van pár dolog, amit tényleg nem szabad, ezekhez viszont következetesen ragaszkodjunk, hogy hamar meg tudja tanulni, mi az, ami pl. veszélyes, vagy agylobot kapunk tőle.

a másik, hogy nem mindent kell észrevenni, nem kell mindenért rászólni, nem kell mindent kijavítani. ez nekem egyébként nagyon nehezen ment a kezdetekkor, mert beleszólós (azaz "control freak") fajta vagyok. ez arról szól, hogy magasra kell tenni a lécet: egy csomó minden van, ami ma már nem éri el az ingerküszöbömet, és komolyan mondom, sokkal kevésbé stresszes így az élet, nemcsak nekem, hanem a kicsi élieneknek is.

van egy másik vetülete is ennek, ami kicsit nagyobb gyerekeknél jön elő. Elizabeth Pantley No Cry Discipline Solution könyvéből tanultam (róla annyit érdemes tudni, hogy 60-80 (kis)gyerekes anya megoldásait gyűjti egy-egy téma köré, mint alvás, magaviselet, szobatisztaság, evés, stb stb, és abból lehet kipróbálni, amelyik szimpatikus, hátha megoldja a mi problémánkat is). azóta sok anyatársamat láttam ebben a csapdában.

ha olyasmi miatt akarnánk kiigazítani az utódot, ami tulajdonképpen nem annyira fontos, előtte mérlegeljünk: ha nemet mond, ragaszkodni fogunk hozzá, vagy annyiban hagyjuk, mert nem éri meg a feszültséget? ha az utóbbi igaz (márpedig a legtöbb esetben tényleg nem éri meg), és mégis szólunk, aztán meg annyiban hagyjuk, a gyerek előbb-utóbb el fogja engedni a füle mellett a megjegyzéseinket, hiszen legtöbbször úgysem gondoljuk komolyan. ezért csak akkor szabad szólni, mikor tényleg mondani akarunk valamit. akkor viszont utána is kell menni, és biztosítani kell, hogy valóban megtegye, amit kértünk. így tudja megtanulni a gyerek, hogy nem csak a szél lengeti a szánkat, hanem ha mondunk valamit, el is várjuk, hogy reagáljon. persze így is van pár dolog, ami aztán végül nem úgy lesz, de ennek is örülni kell, mert legalább megtanul a drága utód érvelni saját érdekében.

aztán volt pár anyatárs, akiknek folyton hasra/fejre esett a gyereke. én úgy gondoltam, ezt igazán el lehet kerülni egy kis előkészítéssel, ezért a következő technikákat használtam:

1. ha már feláll, meg lehet tanítani, hogy popóra essen, mikor elveszíti az egyensúlyát. ennek a legegyszerűbb módja, hogy ölbe vesszük a gyermeket, aki kezünkbe kapaszkodva rögtön állásba húzza magát, majd "sétálunk-sétálunk, egy kis dombra lecsücsülünk" (itt lehúzzuk a kezét, hogy kicsit előredöntse a felsőtestét, és csípőnél megnyomjuk kicsit hátrafelé, hogy popóra huppanjon) csüccs-öt játszunk óránként 5-10 percet.

2. ha a gyermek már érdeklődik a megmászható dolgok iránt, először mi magunk tegyük fel az áhított fotelra/kanapéra, és tanítsuk meg tolatva lemászni (nálunk a "popóval csuszcsusz lefelé" felszólításra hallgatnak), hogy ne essen le naponta 7462634572634 alkalommal, miután megtanul egyedül felmászni. mert előbb-utóbb bizony megtanul, és inkább legyen felkészítve, minthogy tiltsuk, aztán mikor nem vagyunk ott, baleset legyen belőle.

egyébként hálás vagyok a "rossz" példákért is, ugyanolyan sokat lehet belőlük tanulni, mint a jókból.