kezdjük ott: engem nem vertek a szüleim, de emlékszem, én is kaptam egy-két jól elhelyezett atyai pofont. túléltem. talán tanultam is belőle.

de.

a szívem mélyén tudom, hogy senkit nem szabad bántani. legfőképpen azt nem, aki nem tudja megvédeni magát. és a verés nem más: bántalmazás. még akkor is, ha jó szándékkal teszi az ember. még akkor is, ha úgy hiszi, szeretetből.

azt olvastam, hogy a “vert” gyerekek intelligencia hányadosa alacsonyabb azokénál, akiket nem vertek a szüleik. szerintem egyébként azért, mert aki nem verekszik, annak vennie kell a fáradságot, hogy akár századszor is elmagyarázza a gyerekének, mit miért nem szabad/veszélyes/butaság. és akivel beszélnek, az tanul. akivel nem beszélnek, abban szintén rögzül a tiltás, de életvezetési útmutatót nem kap belőle.

a másik ok, amiért hatékonytalan nevelési mód a verés: a gyerek utánzással tanul. ha a szülő megver(het)i a gyereket, a gyerek tuti nem érti, ő miért ne gyepálhatna másokat, mikor olyasmit tesznek, ami nem tetszik neki?!

a harmadik: az ember magának nem kívánja a testi fenyítést. elfogadható egy felnőttet megütnünk, mikor nem tetszik a viselkedése? vagy veszélybe sodorja magát? ha helytelenül viselkedünk, vagy veszélybe sodorjuk magunkat, egy méretes pofon megmutatná a helyes utat? megköszönnénk annak, akitől kaptuk? nem hinném.

a gyerek is ember, ha mégoly buta és tapasztalatlan is. tanításra van szüksége, nem verésre.

(egyébként a “keresztény” szülők kiverik nálam a biztosítékot: a saját gyerekeikre nem vonatkoztatják a legfőbb parancsolatot, miszerint szeresd felebarátodat mint tenmagadat. még én is követem, pedig – bár ilyetén nevelést kaptam, és hiszek az Egyben – nem mondhatnám hogy keresztény vagyok. miért érzi úgy akkor egy magát kereszténynek valló szülő, hogy megengedheti magának, hogy bárki mást megüssön?)

ne bántsuk a gyereket. mert a verés fáj. nem csak a testnek. a léleknek is.