kérdezte a minap 2. sz. élienem. 5 évesen még nehéz ésszel felfogni, hogy egyszer ő is kijárja azt a rengeteg évnyi iskolát, dolgozni kezd, családot alapít…

sajnos úgy látom, hogy amióta én is felfogom, mit jelent felnőtté válni, egyre későbbre tolódik az a kor, amikor valójában felnőttként lehet kezelni egy embert.

sértődés ne essék, de én úgy érzem, hogy akinek nincs még semmilyen munkatapasztalata, mert a szülei tartják el, az nem valódi felnőtt, mert nem érzi át, mit jelent megdolgozni a betevőért.

persze lehet intelligens és/vagy öntudatos egy 20 év körüli diák, de még nem tett le semmit az asztalra. ezt egyébként tudják a diákok is, nagyon ritka az az eset, mikor tervezett családalapításra kerül sor a tanulóévek alatt.

aztán diplomázás után elmennek dolgozni, de még onnan is 1-2-3 év, mire benő a fejük lágya. ekkor már 24-26 évesek, de még bizonytalanok önmagukban és az életben. ekkor kezdenek el párt keresni, komoly állást vállalni, megállapodni. vagy nem. mert azt látom, hogy a huszon-harminc-éves fiatalemberek még nem igazán hajlandóak a gyerekvállalásra. de talán még a nők sem.

azon gondolkodtam, hogy talán annak is köze van ehhez, hogy ez a korosztály még a rendszerváltás előtt/körül született, és azt tanultuk, hogy a birtoklás nagyon fontos. hogy legyen saját. mert csak úgy lesz valaki belőled édes gyerekem.

lehet, hogy fel kellene ébrednünk ebből a rossz álomból, mert tulajdonképpen azzal mindenki tisztában van, hogy nem a holmitól lesz boldog a gyerek, akire hivatkoznak, hogy neki mindene meglegyen.

egy gyerek albérletben is tud boldog lenni. a mi szüleink közül hányan kezdték a saját lakásukban? fogadni mernék, hogy senki. szülőkkel, albérletben, szálláson, kinek hol jutott hely. aztán később, mikor már szélesedtek a lehetőségek, lett saját.

és nem ezen múlott a mi boldogságunk sem. sokkal többet ér egy szülő, aki ott van, mikor szükség van rá, vagy egy testvér, akivel játszani lehet, mint egy jó autó, vagy egy tágas lakás.

jó lenne arra tanítani a mi gyerekeinket, hogy váljanak valódi felnőttekké 18-20 évesen. (félreértés ne essék, nem a továbbtanulás ellen szólok, hiszen jó pap is holtig. magam is munka mellett diplomáztam, és kismama barátnőim között is vannak, akik mostanában járnak/tak főiskolára, egyetemre.)

de sgítenünk kellene a gyerekeinket, hogy legyenek lelkileg/szellemileg valóban érettek az érettségi táján, és kezdjenek nálunknál hamarabb a nagybetűs életbe, mert ha ebbe az irányba haladunk, lehet, hogy az unokáinkkal sem tölthetünk időt, nemhogy a dédunokákkal, pedig a saját utódaimon látom, mennyire fontos a kis lelküknek az, hogy nemcsak hallomásból ismerhetik az őseiket, hanem aktív résztvevői lehetnek egymás életének.

én vagyok az, aki bort iszik, miközben vizet prédikál, hiszen magam is megalapozottan, 30 évesen vágtam bele a gyerekbizniszbe, de remélem, sikerül az élienjeimet úgy nevelni, hogy ne kövessék az én (nem túl jó) példámat. szeretnék fiatal(os), aktív, hasznos nagymama lenni. olyan, mint az enyémek nagyszülei, akik 23/27 évesen már szülők voltak.